Amerikai Magyar Újság, 2002 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2002-04-01 / 4. szám

8

AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG

vitát keltett és a vélemény nem volt számára hízelgő. Ennek ellenére szorgalmazta, tanulmánya második kiadását 1869-ben. Felesége, Cosima asszony, — Liszt Ferenc leánya — erre vonatkozóan azt írja naplójába ugyanaz esztendő január 9- én: „Richard megbeszélte velem, ésszerű dolog e most közreadni a zsidó dolgozatot. Azt mondtam, képtelen vagyok erről nyilatkozni, mert minden elképzelhető: az, hogy a legnagyobb kellemetlenség lesz belőle, vagy teljesen ignorálni fogják, bár lehet, hogy jó hatást kelt”.

Azzal is vádolják, hogy Mendelssohn és Mayerbeer, a két zsidó zeneszerző iránti féltékenysége diktálta ezt.» Ez a feltevés viszont nevetséges, mert Mendelssohnt amellett, hogy bírálta, igen magasra értékelte. Egyébként a nagy pályatárs 1847- ben meghalt, amikor Wagner műveit jóformán senki nem ismerte (Rienzi, Bolygó Hollandi, a többit a következő évtizedek alatt írta.) Mendelssohn különben sem írt operát. Meyerbeerről viszont fölösleges beszélni, mert az általa komponált „francia nagyoperák ” han- 'dabandázása fényévekre van a német mester remekműveitől.

Azok, akik ismerik a zenedrámáit jól tudják, hogy mindennemű faji előítéle’ távol állt tőle. Műveiben mindössze három nép nevét említi, de egészen mellékesen. A Lohengrinben Madarász. Henrik király az „Istenítélet" előtti imában így fohászkodik: „ Isten óvjon bennünket a magyarok nyilaitól ”. A Tristánban egy matróz énekli:

.....szép

ír leány nagy útra kél”, Viszont a Nürnbergi mesterdalnokok, ez a mélységesen emberi, nagyszerű humorral megírt remekműve „himnusz a német nemzeti művészethez ”. (Lichtenberger). Fajtája szellemébe vetett hite egészen érthető, mert hitvány ember, aki nem becsüli és szereti saját nemzetét. Említett műve befejező monológjában Hans Sachs, a korai reformáció nagy suszterköltője szájába adta halhatatlan sorait, melyek ma is minden hitéhez és nemzeti értékeihez ragaszkodó emberhez tökéletes időszerűséggel szólnak mintegy jövőbe látva: „ Vigyázz, jön majd nehéz* idő, / s a nép ha nem megegyező, /ha álcélokért küzdenek, /népét a Fő nem érti meg./S mit kívülről nyer így a nép, /hamis káprázat, csalfa kép./Ami honi, való, igaz/ nem tudja senki már mi az. /Becsüld ezért a költőt, /jó szellemed neked!/ S ha egyszer porba sújt a sors, ha összeomlik is talán /az ősi német Kánaán/ szent művészetünk mindig él! ” (Die heilige deutsche Kunst). Ha fajtája iránti szere- tete bűn, akkor ő nagy vétket követett el fent idézett remek sorai megírásával.

„ Cosima naplója ” jegyzetében, mely 1983-ban jelent meg a Magvető gondozásában, egy túlbuzgó „zenetörténész" a következőket írta a tanulmányról: „Ebben a dolgozatban fasiszták és nem fasiszták joggal látták és láthatják a fasizmus ideológiai előfutárát”. Ezek szerint tehát Wagner „ősnáci”, pedig olyan témával nem foglalkozik műveiben, mely bármelyik népet sértette volna. Nála nagyobb hozzáértéssel, szeretettel és ragaszkodással senki nem restaurálta a középkor keresztény legendáit, a „Niebelung gyűrűjében" pedig lerombol egy hazugságra, képmutatásra és bűnre épült világrendet, hogy a romokon egy űj, jobb épülhessen. A „demokrácia" álszent hazudo- zásárá is ez a sor vár előbb- utóbb.

Hirtelen haragú, rapszó- dikus ember volt az kétségtelen, de toleráns. Ezt bizonyítja, hogy a vádak ellenére mindig több zsidó tartozott baráti köréhez, sőt 1876-ban a Festspielhaus megnyitásakor, melyen Európa született, szellemi és pénzarisztokráciája vett részt uralkodóikkal az élen — Georg Unger, a kiváló zsidó hőstenor énekelte Siegmundot és Siegfriedet. Hát hol itt az elítélt fajgyűlölet? A fasizmus vádja pedig semmi más, mint rögeszme, s a derék zenekritikus így játszotta meg a ,jó fiút”.

Érdekes módon mégsem a fent ismertetettek miatt akadályozták meg műveinek előadását Izraelben. Ez a nép, melyet egyedül Istenhite, fajtájához és hagyományaihoz való ragaszkodása tartott« meg 2000 esztendő szétszórtságában és szenvedései között, a második világháború után kapott hazát ősei földjén. Ezért érthető, hogy az önvédelem beléjük idegződött, ami sok esetben túlzó, de meg lehet érteni. Bizalmatlankodásuk elsősorban szellemi viszonylatban jelentkezik. Ezért mindent elutasítanak, vagy gyanakvással fogadnak az orthodoxok, ami a nyu----------------------------------1

2002. április j

gáti világ kultúrájához tartozik.

A wagneri művészet ellen való tiltakozás oka elsősorban az, hogy Hitler Adolf ezekben keresett felüdülést. Az ilyen tulajdonság pedig gyanút kelt, mert egy önmagát felsőbbrendű lénynek tartó, beteges agyú, világuralomra törő diktátor még az olyanok reputációját is tönkreteszi, akik nem tiltakozhatnak rajongásáért. Aki . ismeri Wagner életét, tudja, hogy született forradalmár volt és biztosra vehető, hogy fellázadt volna a Führer ellen még élete kockáztatásával is.

Nem vagyok benne biztos, hogy a világhírű karnagy megtartotta e Wagner estjét. Ha igen, úgy megtört a jég, de az ellenállás egy pillanatra sem. A fundamentalisták idegenkedése lelki beállítottságukkal magyarázható. Mégis meg kell jegyezni, hogy a másik diktátor, Benito Mussolini kedvenc költője Dante volt, kimerültségében pedig Verdinél keresett lelki erőt. (Sztálin és Jelcin pedig a vodkánál, még jó, hogy nem írtak sem verseket, sem zenét.) Ennek ellenére sem jutott senkinek eszébe, hogy a Divina Comediát zúzdába küldje, vagy a nagy Lombard mestert elhallgattassa.

Éppen ezért felteszek egy kérdést a Wagner ellen tiltakozó orthodoxoknak, akik soha egy taktusát sem hallották. Ha kérdésemre „nem" a válaszuk, mert annyira undorodnak a felsorolt eledelektől, akkor mindenki fejet hajthat következetességük előtt, mert magatartásuk logikája cáfolhatatlan. Tehát: fogyasztják-