Amerikai Magyar Újság, 2002 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2002-03-01 / 3. szám
2002. március AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 FAY ISTVÁN EMLEKEZES MÁRCIUS IDUSÁN A magyarságnak történelme folyamán soha nem volt olyan nagy ünnepe, mint március 15. Ezt a napot kokárdásan ünnepeltük kisgyermek korunktól, mert azonosult a szabadság- vággyal, mely mindig csak vágy maradt. Felvirágozva emlékeztünk a nagy napra, mely évszázadok reményének megvalósulását jelentette. Ünnepeltük, mert valaminek a betetőzése volt, amit nemzeti álomnak is nevezhetnénk. Ünnepeltük a fiatalság hitét, akaratát, mindent elsöprő lendületét, mely meghozta egy sokat vérzett nemzet szabadságát. Megvalósította a nemzet tizenkét pontba foglalt követeléseit és elhitette mindenkivel, hogy ez a győzelem megnyitja a szabad fejlődés útját. Sajnos nem így történt. Szent céljainkat elgáncsolta a gyűlölet és azoknak a bosszúja, akik hatalmukat féltették. Ma éppen úgy megünnepeljük a napot, mint 1867-től 1944-ig odahaza, majd attól kezdve a hontalanságban, minden esztendőben. Megtesszük ezt a „demokráciának" nevezett látszólagos változás ellenére is, mert világosan látjuk, hogy szülőhazánkban nem őszinte a márciusi emlékezés. Vannak ugyanis fogalmak, melyeknek értelmét bűnös agyak és bűnös kezek a második világháború után meghamisították. Nyugaton a demokráciának nevezett üzlet ügynökei által házhoz szállított (Vietnam, Irak, Szomália, Haiti) világgyarmatosítás már nem is titkolózik, hanem szabadságnak nevezi az „alapvető emberi jogokkal" indokolt anarchiát, ami szerintük népuralom. Keleten pedig a Szovjet- unió látszólagos széthullása után a „demokrácia" jelszava mögé bújva akarják elhitetni, hogy a rabszolgaság azonos a szabadsággal. Ezt bizonyítja a nyolcvanas évek végén rendőrség által szétvert ünnepség, amikor semmi mást nem tettek a nemzet önállóságát kívánó résztvevők, mint hogy Petőfi szavaival volt bátorságuk megkérdezni: „Rabok legyünk, vagy szabadok?" A reménytelenség, melynek a magyar nép áldozata lett, a múlt évben történt hatalomátadással indokolható, azonkívül a Szovjetunió egykori és jövendő tagállamainak félre nem ismerhető törekvésével, a világhatalom visszaállítására. Ugyanakkor elrettentő példa Lengyelország marxista-katolikus kísérlete a jövő megteremtésére. Valamennyi gondolkozni tudó és az emberiség jövőjéért aggódó ember előtt egyre világosabb, hogy mindkét hemiszférában lelkiismeretlenül visszaélnek a demokráciára való hivatkozással. Jól tudom, hogy évtizedek folyamán az ünnepi szónokok és az újságok megemlékezései teljesen kimerítették a témát, s hosz- szú idő óta nem tudnak mást mondani, mint hazafias közhelyeket, melyeket az ünnepségek minden hallgatója jól ismer. Ezért én ma nem teszek mást, mint felfrissítem olvasóink, elsősorban fiatalságunk emlékezetét és eredeti feljegyzések alapján, illetve idézetével (Mikszáth Kálmán: .Jókai Mór élete és kora”) megkísérlem elmondani, mi is történt, mielőtt a nagy nap feltette nemzeti megmozdulásunkra a koronát és diadal érzésével töltötte meg a magyar nép lelkét. Az utolsó rendi ország- gyűlés, mely Pozsonyban ülésezett, jól tudta, hogy az egész kontinensen átviharzó reformmozgalmak elől nem lehet kitérni. Széchenyi globális látóköre, Eötvös és Deák nagyszerű munkája készítették elő a diétát alapvető reformok elfogadására. Ezek közül leglényegesebbek: a népképviseleti rendszer, a felelős kormány, a szabad sajtó és a vallásszabadság voltak. Fajtánk tipikusan retorikus természetű, így a hosszú szónoklatok és hozzászólások nagy idő- veszteséget jelentettek. Mikor azonban március 1-én megérkezett Pozsonyba a hír a párizsi forradalomról és Lajos Fülöp elűzéséről, nem húzhatták tovább a Kossuth Lajos által előterjesztett indítványt, ezért három nappal későbben egyhangúlag megszavazták. Ez akkor még csak a felelős kormány megalakításának javaslata volt, melyet külön küldöttség vitt Bécsbe. Pesten a fiatalság, nevezetesen a jurátusok, a költők és írók elégedetlenkedtek, mert nagyon lassúnak találták a reformjavaslatok megfogalmazása ütemét, ezért március 19-re nagyszabású népgyűlést terveztek Rákos mezejére, ahol meg akarták határozni a magyarság követeléseit. Klauzál Gábor az Ellenzéki Kör elnöke támogatta szándékukat, viszont aggódott, hogy valami elhamarkodott lépés történik, ezért felajánlotta a Kör helyiségeit a népgyűlés előkészítésére, ahol szeme előtt voltak. Ajánlatát a fiatalság vezetői örömmel fogadták. Ugyanakkor Klauzál ezeknek a következő indítványt tette: „Jó volna, ha előbb önök gondolnák át azokat a pontokat, mert több szem többet lát, de sok száj kevesebbet határoz. Jó volna már azokkal készen lenni Rákosra." Érve teljesen logikus volt, így a rendezők kinevezték a szövegező bizottságot, név szerint: Petőfit, Jókait, Irinyit, Vasvárit és Bulyovszky Gyulát. Ők állapították meg a mindenki által ismert tizenkét pontot, melyet Irinyi vázlatos megfogalmazása után Jókai Mór írt meg végleges formájában. Ezt 12-én egy értekezlet magáévá tette, így az Ellenzéki Körben megszületett a követelés, mely után a vezetők belátták, hogy nincs szükség a tervezett népgyűlésre. Ehelyett március 14-re hirdették meg a döntő fontosságú ülést az Ellenzéki Körben, melyet' Fényes Elek, a Pozsonyban tartózkodó gróf Batthyány Lajos helyettese nyitott meg. Klauzál is felszólalt és azt javasolta, hogy nyomatékként gyűjtsenek több- százezer aláírást, ami újabb időveszteséget jelentett volna. Ezért a felháborodott írók és jurátusok, akik tudták, hogy nincs vesztegetni való idő, kivonultak és átmentek a Pilvax kávéházba. Itt érte őket a hír, hogy Bécsben kitört a forradalom t
