Amerikai Magyar Újság, 2002 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2002-11-01 / 11. szám
26 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2002 november ILLÉS SÁNDOR: A SÁRGA LÉGGÖMB Rendszerint már a pesti végállomáson megtelik a 8-as autóbusz. Többnyire a temetőbe tartó idősebb emberek kapaszkodnak fel a lépcsőn. “A szomorúság busza” - jellemezte egyszer valaki, talán arra célozva, hogy utasainak nagy része virágot vitt magával. Halottainak. A vezető már beindította a motort, amikor fel- préselődött még egy késve érkező utas. Szálas termetű férfi volt, deresedő szakállal. Szokatlan csomaggal érkezett: egy alvó kislányt hozott a vállán, akinek csuklójára erősítve egy sárga léggömb imbolygott. Velem szemben kapott helyet, segítettem neki, rámnevetett, s a kezembe nyomta a lufi zsinórját. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy valami varázslatos csoda történt. Kint zúzmorás köd hullott, de az autóbusz utastere megtelt napfénnyel. Erről az jutott eszembe, hogy jártam egyszer nagyon régen, a pécsi püspöknél. Még a kommunizmus tomboló korszakában. Az idős főpap bevezetett az irodájába, amelynek falai éppen olyan sárgára voltak meszelve, mint ez a léggömb. Ezt mondta nekem akkor: “Azért választottam ezt a színt, hogy amikor meggyötört szegény papjaim meglátogatnak, s bevezetem őket ide, azt higgyék, bár beborult az ég az ország fölött, a püspökhöz mégis mindig besüt a nap.. .” Figyeltem a zötykölődő buszban a szakállas óriást az alvó kislánnyal az ölében. Azon tűnődve, ugyan kihez indulhatott el ebben a vacogtató hidegbe, várja-e valaki valahol meleg szobában? Utazás közben észrevettem, amikor a szembejövő járat elrobogott mellettünk, a mi gépkocsivezetőnk mindig üdvözlésre emelte a karját. És erről akaratlanul is János bácsi, öreg ismerősöm jutott eszembe. Amikor a Városliget kanyargó ösvényein sétálgatva babakocsit toló anyukákkal találkoztunk, ő is mindig félreállt és mélyen megemelte a kalapját. Eleinte azt hittem: talán ismerősével hozta össze a véletlen, de ő megmagyarázta “A jővő század előtt emelek ilyenkor kalapot, én a múlt század. Több szeremcsét kívánva, mint amennyi nekünk jutott. Úgy tudom, a hajók is üdvözlik egymást a tengeren: ha találkoznak, felharsan a kürtjük...” így eltűnődve, a pilláimra nehezedett olykor-olykor az álom is, mert be-behunytam a szemem. Meg is feledkeztem a környezetemről. Arra ébredtem, hogy megdöccent a busz a farkasréti temető temploma előtt. Sietve lekászálódtam, mert virágot akartam venni, nagy, őszi krizantémokat a mama sírjára. Ahogy lelépek a lépcsőn, rádöbbenek, még mindig a kezemben szorongatom a sárga luftballon zsinórját. Tekingetek riadtan magam körül, keresem a szakállas embert alvó csecsemővel, de sehol se látom őket. Vagy az egészet talán csak álmodtam? Nem is láttam szakállas embert alvó kislánnyal? De akkor hogyan került a kezembe a léggömb? Ki adta? Teljesen megzavarodtam. Mit tegyek? Ballagtam tovább tétova léptekkel, és amikor a temető kapujához értem, eszembe jutott egy nagyon régi történet. Egy régi nyárról, amikor a kisfiámmal az Adrián nyaraltunk, és egy kisváros főterén belebotlottunk a helyi léggömbárusba. Andriskám elém állt. “Apu vegyél nekem egy lufit. Szép sárgát...” Morcos voltam, valahová éppen siettünk. “Ugyan kisfiam, kinőttél te már az ilyen játékokból...” Nem vettem meg a léggömböt, mire sími kezdett. Most azt a régi sírást hallom a szívemben. Úgy rohan rám a szomorúság, hogy szinte megtántorít. Neki dölök a temető falának. Most már tudom, hogy nem láttam én semmiféle szakállas férfit kislánnyal, ez a léggömb talán valami csoda folytán került hozzám, hogy emlékeztessen arra a régi adriai nyárra. Felnézek a felhőkre, s közben elengedem a léggömb zsinórját. A lufi nagyot ugrik, s felrebben, akár a riadt madár. Szálljon csak fel, fel a magasba, ahol egy kisfiú várja meggyötört szívű apja bocsánatot kérő üzenetét. Követem a tekintetemmel a nekiiramodó léggömböt, egyre kisebb, ahogy távolodik. Aztán egyszercsak eltűnik. Lehet, hogy azóta már céljához ért. Mert nagyon messze van az ég. Csak az találja meg az odavezető utat, akinek szeretet vagy fájdalom lakozik a szívében...--Juhász Ferenc honvédelmi miniszter magyar fiatalokat kíván Afganisztánba küldeni, hogy segítsék az amerikaiak által vezetett ottani harcot, jelentette ki a szocialista politikus a brit védelmi hetilapnak adott interjújában. A miniszter élesen bírálta a Fidesz- kormányt, amiért nem volt hajlandó csapatokat küldeni Afganisztánba. Az amerikai nagykövet asszony is sajnálkozásának adott hangot, hogy a térségben Magyarország volt az egyetlen olyan állam, amely nem nyújtott katonai segítséget az afganisztáni hadműveletekben. Kér jük, szerezzen új előfizetőt lapunknak.
