Amerikai Magyar Újság, 2002 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2002-09-01 / 9. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2002. szeptember tüntetők követelésére nem a gumibot válaszol, hanem a velük párbeszédet folytatni képes hiteles politikusok és közéleti személyiségek. Ha a problémák megoldásának mikéntjéről nem a süketek párbeszéde folyik, hanem a felelősen gondolkodó honatyáké. Ha a különböző politikai oldalak nem saját, rögeszmévé merevedett nézeteiket hangoztatják, hanem megpróbálják megérteni a másik oldalt is. A demokrácia egyik pillére ugyan is a párbeszéd- és a konszenzuskeresés, ami persze nem keverendő össze az elvtelenséggel. A tömegben először csak az újraszámlálást követelők hangja hallatszott, majd, amikor egy-két han- goskodót kikaptak a tömegből, akkor jött elő az “ÁVH” skandálása, meg a “Rákosi-Medgyessy” rigmus. Aztán meg már mindeféle... Láthatóan minden spontán módon zajlott. Nem voltak szervezők, nem voltak irányítók. Az emberk kis csoportokban gyűltek össze. 20-30 fő fogta körbe az ismertebb személyiségeket, és tőlük várták, hogy mondjanak valami biztatót. A demonstrálok a civil társadalom tagjai voltak, nem pedig politikai pártok Az ököljogállam rohamosztagai rendet csinálnak: verik a tüntetőket, az Erzsébet-hídnál küldöttei. Azok mentek el oda, akik átérezték, hogy az ország milyen mélységes morális válságban van, és jelezni akarták, hogy ez nem mehet így tovább. Sőt, inkább ordítani akarták a politikai elitnek, a parlament minden képviselőjének, a felelősen gondolkodó értelmiségnek, hogy sürgősen tegyenek valamit a feszültségek csökkentésére, a választott közszereplők iránti bizalom helyreállítására, mert ha nem, a társadalom véglegesen poralizálódik. Mi magyarok saját tragikus történelmünkből tudjuk mit jelent, ha a társadalom kettészakad és az ellenfelek ellenségekké válnak. Tanuljunk belőle, hiszen még a közelmúltban Földretepert, vérzőfejü tüntető a rohamrendőrök karmaiban a Parlament előtt is azt hallottuk politikusoktól, hogy “Magyarország többet érdemel”! A civil táradalom 12 év hallgatás után megszólalt. Sokféle hangon: elkeseredéssel, virággal, kézfogással, dübörögve, ordítozva, fenyegetve. Talán az erő még nem volt átütő, nem volt földindulásszerű. Talán nem kellene megvárni, amig az lesz. Még el lehetne kerülni, hogy az erőszak, a szenny és a kivert vér vegye át az uralmat a józan ész és ítélkezés fölött. Sokféle üzenete lehet a július 4-i tüntetéseknek és büntetéseknek. Legyen az az egyik üzenete, hogy minél előbb rendezni kell közös ügyeinket. Közösen. Ez az, hogy országot nem lehet egyik vagy másik párt nevében irányítani, nem lehet bosszúból politizálni, nem lehet a problémákat gumibottal és halántékra szegezett pisztollyal rendezni. Hol van a felelős, írástudó és beszélni tudó értelmiség, hol vannak az egész országban gondolkodni képes politikusok? Ha ezt tudomásul vesszük, akkor július 4-e valóban a magyar, demokrácia sorsfordító napja lesz. Politikusokat le lehet váltani, de az ország polgárait nem. Nekünk együtt, egymás mellett kell élnünk a XXI. Században is, egy civilizáltabb, humanizált világban. Mert úgy van, ahogy korunk dalnoka énekli: “Itt van a város, vagyunk lakói, maradunk itten, maradunk”... Simon János * (A címképet az Amerikai Magyarságból, a cikket pedig a Heti Válasz című magyarországi lap internetes kiadásából vettük át.)
