Amerikai Magyar Újság, 2002 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2002-07-01 / 7-8. szám
2002. júl. -aug. AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 13 „Éltető reménység” Rózsás János hadifogoly naplója Fáy István , Mindig ott jó, ahol mi nem vagyunk A nyugati nagyhatalmak által koncul dobott rabnemzetek szovjet hadifogságot túlélő fiai mindegyikének megvan a maga „Gulág- élménye”. Ezek a hosszú évek szenvedéseit szabadulásuk után, tehetségüknek megfelelően napló, vagy memoár formájában megírták. így olvashatjuk ebben a műfajban Gábor Áron, Kölley György és Rózsás János döbbenetes emlékezéseit. Ezek között csak annyi a különbség, hogy újságíró, katolikus pap és egy tizennyolc éves korában elhurcolt fiatalember vallomásai, tehát ennek megfelelően más a látószögük, de a lényeg ugyanaz. Mégis Rózsás János hatalmas munkáját nevezném a „magyar Gulágnak” , mert ez egy szenvedések tüzében bölccsé vált, buzgó katolikus hívő indulatmentes, „sine ira et studio”, csak az igazságot elbeszélő, pontos, kronologikus írás. Legnagyobb érdeme, hogy nem ismeri a gyűlölködést. 1997 májusában ismertettem lapunkban műve első kötetét, mely „Keserű ifjúság ” címmel jelent meg és minden várakozást meghaladó sikere volt. Most a nemrég kiadott második részt, hadifogsága hét esztendejét tárgyaló munkáját, az Éltető reménység-et mutatom be, illetőleg erről mondom el benyomásaimat. Ilyen nagyméretű műről átfogóan írni lehetetlenség, ezt még csak olvasgatni sem lehet, csak elolvasni. 1946 őszén vitték őket az ukrajnai, jó éghajlatú herszoni táborból a Káma folyó felső folyásánál lévő rengetegbe, az Ural hegység Gelovnoja nevű központi táborába, ahonnan a Dola- gaja nevű kis falu melletti szögesdrótok mögé zárták a rabokat. A téli átlagos hőmérséklet —35-45 fok volt és kiéhezetten, megfelelő ruházat nélkül kilométereket gyalogolva, hasig érő hóban kellett dolgozniok olyan körülmények között, ami minden képzeletet felülmúló szenvedés volt. A láger oszlopain ott álltak a táblák: „ Több fát a hazának! Dolgozz ma jobban mint tegnap, holnap jobban, mint ma”! Arról azonban megfeledkeztek a parancsnokságok, hogyha a haza számított rájuk, akkor törődni is kellett volna velük, mert üres hassal kimenni a tajgába hasig érő hóban, semmi esetre sem serkent munkára. Rabtartóik jelszava volt: „Bűnhődjenek a fasiszták” és nem gondoltak arra, hogy a haza végül is nem halottakat, hanem rönköket vár az uráli erdőségekből. A mostoha bánásmóddal ők szabotálták a munkát, nem az áldozataik”. Körülményeiket tűrhetetlenné tették a szadista őrök és az embertelen, fogoly- brigádvezetők. A csontvázzá vált szerencsétlenek állandó ütlegelése, a fagyások, a vérhas, a tüdővész, a skor- but és a fiatal emberek végelgyengülése egyre jobban tizedelt. Nem beszélve azokról, akik először teljes apátiába estek, majd elborult az elméjük. A halottakat éjszaka meztelenre vetkőztették, bedobták egy faládába és a táboron kívül rájuk húzták a havat. Nagy veszélyt jelentettek a 14-16 éves lágerbanditák, akik közbűntényesek voltak és bandákba verődve fosztogatták a többi rabot, rendszeresen ellopkodták nemcsak a ruhájukat, de néhány dekás kenyéradagjukat is. Ez ellen nem volt védekezés, mert „A békés és jóhiszemű emberek nem voltak képesek önmagukat megvédeni. Nagyon jól tudták, hogy kenyértörés esetén nem nekik, hanem a rablóknak lesz igazuk a nacsalnyikok előtt. Egy leszúrt fasiszta gyilkosát senki nem keresi, de egy agyonütött rablóért megkeresik a tettest". Szenvedélye volt e naplopó suhancoknak a kártyázás és amikor már a ruhájukat is elvesztették, feltették a lapra büntetésüket. így előfordult, hogy akinek még 15 évi büntetés volt hátra, elnyerte a másik 3-4 évét. Kizárólag megcserélték a nevüket, mert arcról úgysem ismerték őket. Aki viszont a tartozásnak nem tett eleget, könyörtelenül megölték. Rózsás a mostoha körülmények között vérhast kapott és így került Szal- jankába, ahol kórház és feljavító láger volt. Itt találkozott először emberséggel és megértéssel a tartózkodó, de melegszívű rab főorvos, főleg pedig egy idősebb, Duszja nevű ápolónő részéről, aki úgy bánt vele, mintha anyja lett volna. Volgai-német és krimitatár rabtársai elmesélték neki népük tragédiáját. Nagy örömére könyvtár is volt és a kitűnő nyelvérzékkel megáldott fiatalember, akit minden érdekelt, hibátlanul megtanult oroszul. Itt, majd később Etibasztuzban olvasta el Dosztojevszkij, Tolsztoj, Turgenyev, Gogol, Mereskovszkij regényeit és kedvenc költőit: Lermon- tovot és Puskint. Lágerükben a halandóság olyan magas volt, hogy egy váratlan Moszkvai különbizottság ment annak okát kivizsgálni. A rabokat szembe állították parancsnokaikkal és őreikkel, úgy hallgatták ki őket. „Ezek elmondták, hogyan hajszolták őket félholtan munkára, a szemük láttára rugdosták halálra a félhalott, feldagadt, magatehetetlen embereket, elsikkasztották az élelmüket és a ruházatukat”. Ezek után a bizottság hadbírósággá alakult át és a foglyok szeme láttára lőtték agyon a parancsnokság minden tagját. Szoljankából hétnapos, keserves utazás után érkeztek Karabasba, Észak-Ka- zahsztánba, ahol a politikai paragrafusok alapján elítéltek speciális központja székelt. Innen indították az elcsigázott emberroncsokat Szpaszkába 1949 májusában — többek között állapotos
