Amerikai Magyar Újság, 2002 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2002-07-01 / 7-8. szám

14 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2002. júl.-aug asszonyokat is — Kazahsz­tán földi poklába kőfejtésre. Még a csonkákat és rokkan­takat sem kímélték. 1949- ben azokat, akik képtelenek voltak a megfelelő tel­jesítményre, egyszerűen agyonverték. A tábor 15 ezer férfi rabjának napi átlagos halandósága 70-80 volt. Ezeket a köves sivatag elviselhetetlen forróságában dobálták be gyalulatlan koporsókba. Itt még a vakoknak is követ kellett válogatni. Innen került az író egy- etáppal Etibaztuszba 1949 szeptemberében, ahol a pusztaságban fel kellett építeniük egy bányavárost, mert a háború előtti angol geológiai kutatások sok ásványi kincset, főleg jó minőségű szenet jeleztek. A hozzávetőlegesen 5000 rabszolga mindegyike politi­kai elítélt volt. Jellemző, hogy ezek között voltak azok az ukrán partizánok, akik a szovjetek ellen har­coltak a háború után, vala­mint azok, akiket a köz­vagyon megkárosításáért ítéltek el. Bármennyire hihetetlen: ha valaki az úton felvett egy elhullatott ká­posztafejet azért 6-7 év kényszermunkát kapott. Nagyon sokan voltak olyan hazaárulónak minősített katonák, akik német fogság­ba estek, mert Sztálin ezt tartotta a legnagyobb bűn­nek. Először felépítették a lakó-barakkokat, majd a műhelyeket, az étkezdét, a kórházat, a börtönt, a vízve­zeték és vasúti hálózatot, végül magát a várost. Na­gyon hosszú lenne ezzel kapcsolatban részletekbe bocsátkozni. Mint érdekességet meg kell jegyezni, hogy a tábor­ban vészbíróság alakult, elsősorban ukrán foglyok­ból, akik azokra, akikről bebizonyosodott, hogy a politikai tiszt besúgói, ki­mondták a halálos ítéletet és végre is hajtották. A tet­teseket természetesen soha nem keresték. Olyan szigorral őrizték őket, hogy még a szomszé­dos rab-brigádokkal sem érintkezhettek. Valami enyhülést az 1952. március­ban történt lázadás, az azt követő éhségsztrájk majd Sztálin halála után lehetett érezni. Rózsás részletesen elbe­széli Szolzsenyicinnel való meleg barátságát, aki a vasöntödében volt brigád­vezető, majd hosszas beteg­sége után, szabadulásáig ímokoskodott. Leíija, hogy mennyit tanult a nagymű­veltségű, halk szavú, vézna, tudós embertől. így épült fel a bányavá­ros, aztán 1953. június 26.- án elindították a 27 magyar rabot Lembergbe. Ezeknek a szadista vadállatoknak volt képük azt mondani a szabadulóknak, hogy a kilenc évi embertelen kínló­dás és megalázás tévedésen alapult és mindegyikük ártatlan. A -40-45 fokos hidegekről, a „burán” 120 kilométeres szélviharairól és a barakkokat betemető hóviharokról senki nem beszélt. A lefagyott ujjakról, a sok ezer halottról és a fiatalságuk legszebb éveit ott töltő egész életükre megnyomorodottakról sem. Fontos, hogy felépült a város, több száz kilométerre minden lakott helytől. Ezt mondja el hatalmas munkájában Rózsás János az érett író összefüggő fogalmazásában, szép ma­gyarsággal és a téma min­den részletének alapos isme­retével. írása nemcsak el- borzasztó, de rendkívül érdekes olvasmány. A Nagykanizsán élő 74 éves írónak őszinte szívből kívá­nom, hogy a fogságban szerzett betegsége következ­tében idő előtt elkezdett nyugdíjas éveit a körül­ményekhez képest tűrje megadással, hiszen ha vala­ki, így ő jól tudja mit jelent az „Éltető reménység”. A kitűnő munka lekto­rálását Borbándi Gyula végezte el és ugyancsak ő adta ki Münchenben. AMERIKAI MAGYARSÁG ANGOL - MAGYAR KAPCSOLATOK Mádl Ferencet, a Magyar Köztársaság elnökét és feleségét Dalma Asszonyt Londonban ebédre látta vendé­gül II. Erzsébet brit királynő és félje Fülöp herceg. A látogatás alkalmából elnökünket a Szent Mihály és a Szent György- rend Nagylovag Keresztjével tüntették ki. Az angliai magyar nagykövetség rendezett két héten át “Magyar Kulturális Heteket”, amely alkalomból 2002. március 17-én a londoni Guildhall fogadáson - több száz vendég részvételével - megjelent Mádl Ferenc köztársasá­gi elnökünk is, ahol angolul egy kitűnő és magas színvo­nalú beszédet mondott, melyhez még az angolok is gratuláltak. A sok diplomata között volt egy kis magyar, illetve magyar vitézekből álló csoport is. A sajtóértekezleten elsőként Lady Michele Renouf - brit felsőházi tag - intézett kérdést, mely így szólt: “A szlovák alkotmány és jogrend magyarellenes törvényeket tartal­maz (Benes-dekrétum), Szlovákia most kéri felvételét a NATO-ba, a NATO-tag Magyarország blokkolhatná Szlo­vákia belépését, amíg a magyar kisebbséget sértő törvényt meg nem változtatják. Mit tesz ebben az irányban a magyar állam?” Mádl Ferenc óvatos válasza: “A magyar állam nem fog hivatalosan fellépni a szlovákokkal szem­ben. A kisebbségek jogait illető magyar panaszok isme­retesek NATO szövetségeseink körében és felhozhatják a magyar kisebbség panaszát a szlovák belépési tárgyalá­soknál.” Lady M. Renouf bátor és a szlovákiai magyar érdekeket védő felszólalásának visszhangja volt, hiszen a jelenlévő - főleg külföldi vendégekkel - ismertette és vá­zolta nagy vonalakban a problémát és az igazságtalan­ságot. Sokan gratuláltak neki. A magyar csoport “büszke” volt köztársasági elnökünk elismerésére. (A jelenlévő szlovák követ már kevésbé.) Az angol-magyar szimpátiá­ról, illetve az angoloknak a magyar ügy melletti kiállá­sáról több példa van a történelemben. Érdemes visszapillantani a Trianon utáni időkre, a 20-as évekre. “Az országcsonkítás ténye minden más kérdésen felül- álló fájdalmas szívügye volt az egész magyarságnak. Bele-

Next

/
Thumbnails
Contents