Amerikai Magyar Újság, 2001 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2001-11-01 / 11. szám
10 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2001. november nagy testvért váltotta fel. Míg nem is olyan régen a vigyázó szemüket Moszkvára vetők ma már mindent a demokrácia bölcsőjének kikiáltott Amerikai Egyesült Államokban látnak, miközben jól felfogott érdekből gondosan elhallgatják mi is az igazi oka a példaképpé választott új „istennek” : Miamiban, Floridában vásárolt villák, New-York-i részvények, ciprusi nyaralók, svájci bankbetétek és kettős állampolgárság. S ahogy hazai vizekre eveztünk, nem lehet szó nélkül hagyni az iskolai becsengetéssel egy időben felerősödött matematika-tananyagot sem, mert minden mindennel összefügg, így ez a számháborúsdi is. Na nem az egyszeregy, hanem a szocialisták által hangoztatott összeadások és kivonások, amelyeket a millenniumi ünnepségekre fordított forintok összegzése során végeztek. Túl sok, túl kevés vagy éppen elégséges? E körül forog a vita, s egyik szószólójuk, Keller László már parlamenti bizottsági vizsgálatért kiált, mert pártja szerint a mögöttünk hagyott évszázad legnagyobb gaztette ebben az országimázs-teremtő rendezvénysorozatban és természetesen ezek költségeiben keresendő. Való igaz, a hétköznapi ember számára az egymillió forint is sok,- különösen igy fizetés előtt - hát még ha milliárdokról hall. Röpködnek az összegek, erre százmillió, arra négyszáz, emide már egymilliárd is kellett, s bizony amikor az is gondot jelent, hogy a gyerek tankönyveit miből fizessük ki, a távfűtésre lesz-e elegendő forint, akkor hajlamosak vagyunk a szirénhangnak is hinni. Nem kizárt, lett volna számos más hely, ahová a milliárdokat éppen úgy várták, s még talán nemesb’ célokat is szolgálhatott volna. S ha már vizsgálódunk, azt se hallgassuk el, hogy a millenniumi évfordulóra elköltött pénzekből nekünk, tízmilliónyi magyarnak személyenként alig pár ezer forint jutott volna, amiből legföljebb egy vasárnapi ebéd, egy pár tornacipő a gyereknek, jó esetben egy pár színházjegyre telne. Hogy cserébe többet adott- e az ország vezetése, ezt ki-ki maga döntse el. De ha már számolunk, akkor azt se hagyjuk szó nélkül, hogy a matematikai műveletet ne kettős mércével mérjük, mert különösen a számok világában igaz, hogy a tények azok mindig makacs dolgok. Keller Lászlónak és pártjának any- nyiban igaza van, hogy tüzijátékostól, millenniumi zászlóstól az utolsó fillérig el kell számolni, ha közpénzekről van szó ,csak hát a tetemre hívást mégsem azoknak kellett volna kezdeményezni, akik erkölcsből és hitelességből hadilábon állnak. Ha már éppen Keller László lett a szocialisták országimázs-elszámoltató szószólója, akkor maradjunk is nála, pontosabban a Horn-kormány szakértő kormányának népjóléti tárcájánál, amelynek ő négy esztendőn át egyik vezetője volt. Vajon regnálásuk idején kiszámolták-e, hogy a Bokros-csomag hány milliárd forint kárt okozott a hazának, ha pénzben ki lehet fejezni a meg nem született gyermekek értékét, a kórházi- ágyszám leépítés következtében megnövekedett halandóság számát, a gyógyszerárak megfízet- hetetlensége miatt jelentős életminőség romlást elszenvedőket, az iskolákban bevezetett tandíj miatt a főiskolákról, egyetemekről kimaradt tehetséges fiatalokat. De tekintsünk egy kicsit vissza a távolabbi múltba. Vajon kiszámolták-e Kellerék az évtizedekig tartott díszszemlék költségeit, a május 1- jei kötelező felvonulások forintjait. Hány milli- árdot fizettek a nagy testvérnek és a különböző felszabadító mozgalmak vezetőinek, s mennyibe kerülhetett a csehszlovákiai megszállás, amely, hogy stílszerűek legyünk, még a millenniumi eseményekhez is köthető, elvégre éppen Szent István királyunk államalapításának évfordulóján ,,ejtetett meg” De sokadszor is megkérdezhető, amire mélységes hallgatás minduntalan a válasz: hány milliárdot tettek zsebre a szovjeteket kiszolgáló ál-országvezetők, akik rábólintottak a málenkij robotra, rá a jóvátételnek mondott ország kirablásra, az ötvenhatos forradalom kegyetlen megtorlásaira, a sortüzekre és az áldozatok jeltelen sírokban való elföldelésére. S vajon forintban kifejezhető-e az a törekvés, amelyet a rendszerváltozásnak mondott évek után is tovább folyatott a kommunistából immár szocialistává „szelídült” csapat, amelynek továbbra is jól felfogott érdeke, hogy nemzeti önbecsülésünket, identitásunkat kigúnyolja, nacionalista, rasszista jelzővel bélyegezze meg legtisztább, legőszintébb érzéseinket is. Hiszen az érettségi tárgyakból még a magyar nyelvet is ki akarták iktatni, nemzeti Himnuszunkat átkölte- ni. A Szent Koronát büntetlenül meggyalázhatják, miközben a trianoni gaztett felemlegetőit az ország ellenségeivé kiáltják ki. Miközben jól
