Amerikai Magyar Újság, 2001 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2001-10-01 / 10. szám
2001. október AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 7 SAÁRI ÉVA: AZ A NAP Ki gondolta volna, hogy azt a fiókot, amit akkor délután becsuktam, nem fogom soha többé kinyitni? Ki gondolta volna, hogy azt a munkát, aminek éppen akkor gyürkőztem neki, nem fogom soha többé folytatni?--Várj! Várj egy kicsit! Mindjárt én is jövök! — könyörögtem Cs. Palinak, aki a sors játéka folytán - nemcsak egyetemi kollégám, hanem (a minisztériumnál) fölöttesem is volt. De Pali nem várt. Nem várta meg, hogy befejezzem a felsőpetényi tűzálló agyagrétegek korrelációjának éppen megkezdett részét. Arca égett, szeme tüzelt, s én egyszerre megértettem, hogy olyan erők vonzásába került, amelyek erősebbek az ő egyéni akaratánál. Lelkesen, felhevülten rohant el, hogy "legalább a Parlamentnél" utolérje a tüntető diáksereget... * Bevallom, nem nagyon kísértem figyelemmel a Petőfi Kör üléseit, s az Irodalmi Újság vérpezsdítő nyári számai is csak hébe-hóba kerültek kezembe. Kint kóboroltam a bányáknál, s - ifjú lévén - reményteljes és reménytelen szerelmeim latolgatása sok időt vett igénybe. Csak október 6-án, Rajk-temetésén kaptam fel döbbenten a fejemet. Az már valahogy "sok" volt... Majd ismét közönyös, tompa (vihar előtti?) csend. * 23.-a szép, verőfényes októberi reggellel kezdődött, s én gondtalan jóérzéssel ültem fel a 2-es autóbuszra, hogy (Budáról), végig utazva jóformán az egész várost, Népköztársaság úti irodámba menjek. Először volt rajtam - több hónapi spórolás árán vásárolt - szép, kockás átmeneti kabátom, s a Kossuth Lajos utca egyik udvari műhelyéből méregdrágán vásárolt zöld, magas sarkú cipőm. (Akkor volt mindez rajtam először és utoljára! Mikor, évek múlva -, viszatértem, nevetségesen tramplinak találtam a cipőt s estlennek a kabátot.) Unalmas, irodai nap. Ásítozás, tevés-vevés az asztalon, nekikészülődés a munkának... Már éppen elakartam merülni a kedvtelen tevékenységben, amikor megszólalt a telefon. - (Nem volt külön irodám. Egy szobában ültem a főmérnökkel, a káderessel, a technikuslánnyal. így mindenki halhatta beszélgetésemet - legalábbis az én megdöbbent válaszaimat.) —Mit mond? Nem létezik! Hogyhogy??? A vonal végén a Művelt Nép Könyvkiadó nemrég megismert lektora, Tamáskó Ödön volt. Ő számolt be nekem a reggel óta történtekről... Aztán - lelkiismeretes tudósítóként - óráról órára telefonált. Nem törődtem többé azzal, hogy ki szobánkban kommunista és ki nem az, szimultán közvetítettem környezetemnek a híreket: Petőfi-szobor, Bem-szobor, kivágott zászlók... Lassan mindenki letette a munkát és- várakozó arccal - körém sereglett. Ödön fejcsóváló hitetlenkedéssel kommentált mindent. Engem egyre jobban hatalmába kerített az ujjongás. S ez a mámor fokozatosan át ragadt társaimra.- Ekkor "ugrott be" Pali kollégám az irodába, de már rohant is tovább, mint egy megszállott. Távozása után én sem voltam már képes helyemen maradni. "Majd holnap folytatom a munkát" -, és becsaptam a fiókot. Eszem ágában sem volt "távozási engedélyt" kérni a főmérnöktől. Már csak a Vonzásra figyeltem. S ugyanígy tettek a többiek is. Délután négyre - noha közönséges munkanap volt - kiürült az iroda. * Nem tudom, hogyan jutottam el a Parlamenthez. (Az is lehet, sőt az a legvalószínűbb, hogy gyalog.) csak arra emlékszem, hogy keserves volt a járás a magas sarkú, vadonatúj cipőben... Mire odaértem, már zsúfolásig megtelt a tér és a környező utcák. Ahogy mondani szokták, "egy gombostűt sem lehetett volna leszúrni". A diákok száma ekkor már elenyésző volt. A gyárakból a hivatalokból kitódultak a munkások, az értelmiségiek - mindenki. Csak a teherautókról leugráló emberek harsány kiáltásait hallottam: "Mink vagyunk a vörös Csepel!" S az ilyen mondatokban - akkor már - maró gúny volt. Ennyi idő után az időrend összekeveredik emlékezetemben. Időnként Nagy Imrét reklamálta a tömeg, időnként azt, hogy vegyék le a Parlamentről a vörös csillagot, aztán meg a kioltott világosságot... Azóta ezt sokan leírták: az újságokból rögtönzött fáklyaerdőt, a kis lángok mámoros-félelmetes lobogását az egyre sűrűsödő éjszakában... Nagy Imrét, a Parlament erkélyén, alig lehetett felsimerni. —Elvtársak! — kezdte, de a tömeg fenyegető, sértett morajjal válaszolt.-Nem vagyunk elvtársak! A volt miniszterelnök beszéde csalódást kelltett. Zavar és ijedelem érződött belőle. A végén már folyton csak ezt ismételgette: —Nyugodjanak meg! Menjenek szépen haza! Aztán megint csönd lett és sötét. Órák hosszáig álltunk, álltunk, mintha a földbe gyökerezett volna a lábunk. Egy-egy kósza hír érkezett a rádiótól, hogy "ott már harcok folynak..." Néhányan elindultak arra felé. Mások barrikádok építését vették tervbe... "Aludjunk az egészre egyet, majd holnap meglátjuk, mi lesz" - szólalt meg bennem a józanság, mert magas sarkú cipőmben egyre jobban fájt a lábam. Alig tudtam gyalog átvánszorogni a hídon. A város budai része csendes volt. Szelíd fények ringatództak a Duna
