Amerikai Magyar Újság, 2001 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2001-10-01 / 10. szám
6 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2001. október november 4-én lángban állott az ország — Ti hátráltatok meg legelőször. "Tévedés, nem így gondoltuk" — állították a nagy nyugati kormányok kancelláriájában. Erélyes fellépés helyett használt ruhákat és élelmiszert kaptunk segítségül. Most, 1990-ben itt az alkalom, hogy tör- lesszetek! Mexikónak is elengedtétek óriási állami adósságát. Magyarországot a múlt században kétszer is elárultátok, (1920-ban és 1956-ban). A legkevesebb, amit 1990-ben tehettetek volna, hogy átvállaljátok a Kádárnak nyújtott bankhitelek fizetését. Hiszen kis helyi háború, "flottatüntetés" többe kerül Nektek, mint államadósságunk kifizetése! És ha nyugat valóban zokon vette volna az An- tall-kormány "eb ura fakó" válaszát s rövidlátásból, "bosszúból" befagyasztotta volna új, demokratikus kormányunk bankügyi álláspontját — még mindig fordulhattunk volna újabb kölcsönökért Japánhoz, Dél-Ko- reához, vagy akár Tajvanhoz. A harag, így tanúja a történelem, nem tartott volna "örökre". Ám — úgy látszik — úri modor uralta első demokratikus kormányunk szellemét. Az a gyanúm, hogy titokban a kormány azzal számolt, hogy a "Nyugat" nagylelkű módon törölni fogja a népköztársaságnak nyújtott kölcsönöket. Ennyi naivitásra nehéz feleletet keresni... Mindehhez párosult az 1956 örökségéhez való hozzáállás. Szóban, szép szónoklatokban ugyan nem volt hiány. Kitüntetések, elismerések osztogatásában sem. De aztán valahogyan minden félresiklott, illetve elsikkadt. Fontos lett volna egy kormánybizottság felállítása, amely 1956 igazi történetét információs alapon ismertette, a különböző társadalmi szervek működését egyeztette volna. Felvilágosította volna a Kádár-korszak évtizedeiben felnőtt új generációt, amely 1956-ról csak kommunista hazugságokat és rágalmakat hallhatott. És nemcsak erről. Hanem arról a tövises, véres útról is, amelyre — nem saját akaratunkból -, 1948/1949-ben rákényszerítettek bennünket és amely — tulajdonképpen 1989 őszéig tartott. Ez nem történt meg. Az 1956- os Intézet létrehozása és működtetése a Magyar Tudományos Akadémia keretében szerveződött meg. Az Intézet tudományos műhely. A széles néptömegek felvilágosítása nem tartozik feladatkörébe. Számos és alapos (tudományos) publikáció ugyan itt-ott feltűnik a könyvespolcok polcain, de - főleg az utóbbi években — a társadalom közönye folytán hamar feledésbe is merülnek. Az elmúlt esztendők kormányai felelősek azért is, hogy Budapest belterületén a mai napig nem létezik egy köztéri impozáns 1956-os emlékmű. A Magyar Postaigazgatóság ugyanakkor "elfeledkezett" arról, hogy 1956-ról, annak mártírjairól, méltó bélyegsorozatot adjon ki. A forradalom mártírjairól egyetlen utcát vagy teret — Buadapesten vagy vidéken — sem neveztek el. Kormány színvonalon — tehát hivatalos minőségben — még kísérlet sem történt arra, hogy kikutassák a forradalom néhány fehér foltjának titkát! így ma sem tisztázott, kik és milyen parancsra lőttek a Kossuth Lajos téri békés tüntetőkre október 25-én? Mosonmagyaróvár, Salgótarján, Eger — az ávéhás provokációk történetét szintén köd borítja. Éppen úgy, mint a "szolnoki" szovjet összeállítású magyar bábkormány megalakulásának történetét. Miért nem dolgozták fel ez ideig 1956 össznépi politikai mondanivalóját? Az 1956 utáni megtorlások kutatása is — "felsőbb rendelkezésre" — pár éve megszakadt. A mai napig nem tudjuk kivégzett mártírjaink számát és az áldozatok pontos adatait. Pedig a tettek elkövetőinek nagy része még közöttünk él! Csak hivatalosan kellene őket eme meg nem alakult kormánybizottság elé citálni! Az Antall-kormányt — demokratikus úton - 1994-ben felváltotta a Horn-kormány, s az életszínvonal tovább romlott. A társadalom többsége depressziós lett. Közöny uralja a lelkeket. 1956? Ugyan kérem: az már rég történelem! A nyolcvanas években az "eseményekről" más értékelést hallottunk. 1990 óta újra meghatározták 1956-ot. Honnan tudjuk, hogy mi az igazság? Ilyen és hasonló szólamok hangzanak Magyarországon. Hibás ebben persze az otthon 1990 óta megalakult 56- os társadalmi egyesületek magatartása is. Marakodnak, veszekednek egymás között. Okkal vagy ok nélkül, de végső soron 1956 nagy nemzeti összefogását csúfolják meg a nyilvánosság előtt. Tény — és ezt szomorú szívvel kell tudomásul vennünk -, hogy a magyarországi társadalom önszántából lényegében feladta 1956 emléke ápolását és eszméjének ébrentartását. Az ünnepi megemlékezések üresek, jórészt frázisok felsorolásába torkollnak. Az ünnepélyek kincstári unalommal zajlanak. Mintha valami újfajta "november hetedikét" kellene megülni... A negyvenötödik évforduló küszöbén tehát 1956 magyarországi képe — összesítve, de részleteiben is — szomorú. Nem ránk, nyugati magyarokra nézve — hiszen tőlünk 1956 emlékét elvenni már nem lehet -, hanem azokra nézve, akik Magyarország szabadságáért és felemelkedéséért küzdöttek 1956-ban. Ötvenhat hősi halottaira gondolok, akiknek még nem állítottak méltó emlékművet. A kivégzett mártírokra, akiknek létszámát sem ismerjük pontosan. A börtönökben, internáló táborokban, a BM 56-al "foglalkozó" ügyosztálya által meghurcolt személyekre — hozzátartozóikkal -, százezrekre, akik még az a Washington által 1963-ban Kádártól kicsikart "amnesztia" után is a népköztársaság másodosztályú, "pettyes" állampolgárai maradtak. A forradalom 45. évfordulóján előttük tisztelgünk. Övék teljes megbecsülésünk. Mert ők voltak elsősorban azok, akik megtették és megszenvedték azt, amit 1956-ban a Nemzet, a Haza és a történelem hívó szava megkövetelt tőlük. /Bécsi Napló/ G. P.* "...csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha, és sehol - még közvetve sem - igazoljuk a gyilkosokat"
