Amerikai Magyar Újság, 2001 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2001-07-01 / 7-8. szám
2001. júl.- aug. AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 Apostoli királyság Fáy István "Tégy igazat Uram is tedd végre látóvá ezt a nemzetet (Nyíró József) Mikor megszabadult hazánk a szovjet rabtartóktól és a demokrácia játékszabályai szerint megválasztott elsó Országgyűlés elkezdte munkáját, elsó szent királyunk, István névünnepének megtartását ismét törvénybe iktatták. A nagy királyra való évenkénti emlékezést Mária Terézia rendelte el 1770-ben, utódai azonban nem tartották ezt szükségesnek, így csak a kiegyezés (1867) után lett ismét nemzeti ünnep. Az évtizedeken át nagy pompával megrendezett Szent István nap, melyen országunk alapítójára emlékezett a nemzet, 1945-től a templomok falai közé szorult, de augusztus 20-át még Moszkva teljhatalmú, fajtánktól idegen prokonzuljai sem merték elvenni. Ehelyett 1949-ben az "Alkotmány ünnepévé' nyilvánították. A magyar nép által szentnek tartott ünnep nevének megváltoztatását azonban senki sem vette komolyan és nem tekintette érvényesnek, akárcsak az 1921 XLVII sz. törvénycikket, mely az antant hatalmak blokáddal való fenyegetésére detronizálta a királyi házat. Mindkettő célja a nemzet megalázása volt. Ennek ellenére hazánk mégis királyság maradt a két háború között, melynek élén az interregnum évei alatt kományzó állt, aki a főkegyúri jogok kivételével, mint régens, uralkodói hatalommal rendelkezett. Az elveszített első válágháborút követő zavaros időkben először Károlyi Mihály, utána pedig a fajtánktól idegen Kun Béla és vérengző bandája köztársasággá akarta tenni, vagy legalábbis így nevezte az évezredes magyar királyságot. Azonban a hazájukhoz és hagyományaikhoz hű magyarok hamarosan szétverték e hazaárulókat és az általuk megtagadott Szent Korona ismét a négy folyó és a három halom fölé emelkedett hazánk címerén. A második világháborút a bolsevista terror évtizedei követték és ezt a rémuralmat nem átallották "nép- köztársaságnak'' nevezni. Ennek rabszolgaságából akarta felszabadítani magát a magyar nép 1956-ban, de hála a "müveit Nyugat' közönyének, s árulásának, a szent szabadságharcot vérbe fojtották. Néhány évvel később pedig ugyanezek a hatalmak, amelyek görcsösen ragaszkodtak a világ egyensúlyát tönkretevő "status quo’ rögeszméjéhez, annyira elkábultak a véreskezű gyilkos, Kádár János gulyásparadicsomától, hogy az USA elnöke, Jimmy Carter, a nagy humanista, kiszolgáltatta a védelmére bízott Szent Koronát, e nemzeti klenodiumot, szülőhazánk vörös zsarnokainak. Azt a koronát, amelyet első királyunk II. Szilveszter pápától kapott 1000-ben, hogy apostoli királyként viselve, semmiféle hatalomnak ne legyen hűbérese. E gyalázathoz olyan emberek adták nevüket, olyan "vezetők" kísérték haza független államiságunk szimbólumát, akiknek a magyarsághoz soha semmi közük nem volt azonkívül, hogy jól-rosszul beszélték anyanyelvűnket. A nemzeti emigráció ugyanis semmiképpen nem vállalkozott ilyen aljasságra. Ettől kezdve a Szent Korona kiállítási tárggyá vált, amelyet a bámészkodók egzótikumnak tekintettek. Az Országgyűlés elé terjesztett törvényjavaslatot, mely visszakivánta állítani Szent István napját, hosszú és heves viták után megszavazta a parlament többsége. Az ellenzéknek nevezett baloldali maffia azonban igen hangosan tiltakozott ellene, ugyanis ezek a kipróbált, megbízható elvtársak, a Rákosi-Kádár világ hűséges cselédei, mindenütt a helyükön maradtak, csak éppen a vörös zászlót mázolták át más színűre és a sarló-kalapács helyett demokratikus jelvényt tűztek a kabátjuk hajtókájára. Vezetőik minősíthetetlen szavakat használtak a tárgyalás folyamán. így például az egyik nihilista pártvezér egyszerűen "svájci sapkának" nevezte a Szent Koronát, s ezzel meggyalázta a nemzeti ereklyét és azokat a magyar milliókat, akik kegytárgykény tisztelik. Ezek után senki előtt nem lehet kétes, hogy a tisztességes törvényhozók munkáját, az ország újjáépítését minden erejével megakadályozni igyekvő ateista-marxista banda, mely beépült a "polgári pártok" valamelyikébe, hitünk, hagyományaink, történelmi igazságaink, s jogaink hangoztatását "veszélyes nacionalizmusnak' nevezi és semmit sem segít az ország építésében, hanem ehelyett rombol, hogy a Kádár-világ mögötte álló szolgáinak tízezreivel ismét hatalomra juttassa a pártállamot, ami meg is valósult 1994. májusában, mikor a csalódott magyarság a kommunistákra szavazott. Múltunkat kigúnyuló és tagadó destrukciójuknak tízmillió közönybe fulladt, reménytelen tanúja van, akik tehetetlenül nézik ezt az összeesküvést, melynek nincs se Istene, se hazája. Ezért világossá vált előttük, hogy hazánkat csak egy szuggesztív, keménykezű, művelt, minden áldozatot vállaló egyéniség vezetheti ki a kátyúból. Ilyen pedig jelen esetben nincs, vagy ha lenne is, megakadályozzák munkájában és nemzeti céljaink megvalósításában. Ezzel magyarázható, hogy egyre növekszik azoknak a száma, akik első királyunk országépítését tekintik követendő és egyetlen példának, mert ő is az alapok lerakásával kezdte el ezeréves birodalma megszilárdítását. A magyar népnek ezt az óhaját senki nem fejezte ki szebben és igazabban, mint nagy írónk, Nyíró József, a Magyar Ünnep című irodalmi és művészeti folyóirat 1943 augusztusban megjelent számában, melynek alapítója és szerkesztője Vörösváry István volt. Olvassuk hát el és zárjuk szívünkbe gyönyörű magyar fohászát, mely a szent királyt hívja segítségül hazánk végső szükségében.
