Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-02-01 / 2. szám
16 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2000. február SAÁRY ÉVA VERSEK VARÁZSA Lányaim tökéletesen beszélnek magyarul, részt vesznek minden közösségi munkában, csak egyet nem sikerült megszerettetnem velük, a verseket. Ha beszélgetés közben Arany Jánost, Petőfit, Adyt idézem, nevetni kezdenek: "Már megint!" Természetesen, nem erőltetem a dolgot, de azért belül-mélyen fájdalom suhan át a lelkemen: Miért idegenkednek a költészettől?? Azért mert a svájci iskolák a humán tárgyakat háttérbe szorítva, főleg a természettudományos-technikai anyagra összpontosítják figyelmüket) színházkultúra egyáltalán nincsen, itt nem szokás műkedvelő előadásokat rendezni, sőt az önképző kör is ismeretlen), vagy pedig maga az élet, a modern élet "lépett át" a verseken, illetve azokon az érzelmeken, amelyeket (hajdan) érdemes volt rímekbe foglalni: a hazaszereteten, a család tiszteletén, a szerelmen és nagy általánosságban - az emelkedett gondolatokon!? Én bizony nem nevetek, amikor verset (igazi verset!) hallok. Ma is végigborzong bennem valami az ilyen sorok hallatára: "Szép a halál a harcmezőn, Valaki ott meghal dicsőn, Bajtársai őt pajzson viszik, íját, tegzét mellé teszik; Mellette bárdot, kelevézt Fényes, fehér tűzláng emészt; Három követ, s azon felül Halmot raknak reá jelül." Valamikor kívülről tudtam a "Keveházát", Aranyballadákat. Ady, József Attila, Kosztolányi, Tóth Árpád és a többiek később kerültek a kezembe; középiskolás koromban váltak kedvenceimmé. "Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak." (József Attila, Óda) Lehet-e ezt jobban, szívbemarkolóbban kifejezni? * Hol, mikor és hogyan kezdődött? Harmadik elemista koromban, a rákoskeresztúri kántortanítói lakás lesötétített szalonjában, kutatni kezdtem a könyvszekrényben... (Kint a kertben, a ribizlibokrok között júliusi hőség tombolt). Kezembe akadt egy századfordulón kiadott, díszes Petőfi kötet. Ma is emlékszem a sárga bársonyborítóra, a fényes, vastag, aranyszélű lapokra, s a Zichy Mihály illusztrációin egyre-másra fölbukkanó, zilált hajzatú, magas- homlokú ifjúra, kinek láttán egy pillanatra sem volt előttem kétséges, hogy nem kevesebbről, mint a hamarosan és bizonyosan bekövetkező "világszabadságról" ábrándozik... "Anyám, álmodtam én is egyet, Nem fejtenéd meg, mit jelent? Szárnyim növének, s át röpültem A levegőt, a végtelent." A rajz fiatal titánja valahová a végtelenbe révedt, a végkövetkeztetést pedig virágos indák fonták körül: "Anyám, az álmok nem hazudnak; Takarjon bár a szemfödél: Dicső neve költö-fiadnak Anyám, soká, örökkön él." Az életre szóló, nagy vers azonban "A király esküje" volt. Nyugodtan állíthatom, hogy ez jegyzett el örökre a költészettel. "Mit? megöltök engem? Apám szent nevére, Ez őrült merészség!... Ki sem hallgatva még, És már elítélve. Hunyadi Jánosnak Vagyok én gyermeke; Velem így tennetek Nem rettent bennetek E félisten neve?" Az Arany-balladáknak, az év őszén, új budai lakásunkban már könnyű útja volt a szívemig. "Buci", aki a Böszörményi út 6. számú ház egyik földszinti lakásában élt, az irodalom révén hamar jó barátnőmmé vált. Együtt bújtuk a könyveket, s annyit ismételgettük, hogy észrevétlenül megtanultuk kívülről az összes balladát. Én annak idején "V. Lászlóért" rajongtam: "Sűrű setét az éj, Dühöng a déli szél, Jó Budavár magas Tornyán az érckakas Csikorog élesen." Ő a humorosabb epizódok felé hajlott: "Vára öblös teremében Jár alá s fel bajnok Pázmán,
