Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-02-01 / 2. szám
6 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2000. február Stirling György: Jelcin távozásával lezárul egy korszak Oroszországban Jelcin lemondása meglepetésként érte a világot. Amikor a múlt év utolsó napján "Borisz cár" megjelent az orosz állami televízió képernyőjén, mindenki azt gondolta, újévi üzenetet intéz a néphez s ehelyett mi történt? Akadozva, nehezen artikulálva a szavakat, de érthetően és drámai hangsúllyal az orosz elnök bejeletette: azonnali hatállyal lemond tisztségéről és az elnöki jogkört a március 31-ig esedékes választásokig Vlagyimir Putyin kormányfőre ruházza át. A néhány hete Jelcinre nézve kedvező eredménnyel tárult alsóházi választások után különösen váratlan volt az elnök visszavonulása. A "családnak" -- ahogy Jelcin hozzátartozóinak és bizalmasainak körét nevezik — sikerült mindvégig titokban tartania, mit tervez Jelcin, holott utólag kiderült: leánya, Tatjána (aki első számú tanácsadójának számított) már napok óta igyekezett rábeszélni apját a lemondásra. Erről többen is tudtak Jelcin közvetlen környezetében, de -- bizonyságául annak, hogy minden orosz született öszszees- küvő — a Kremlből semmi sem szivárgott ki. Furcsa módon Jelcin nem megromlott egészségi állapotával indokolta lemondását, ahogyan azt minden nyugati politikus tette volna, hanem azzal, hogy a megnövekedett feladatok ellátása fiatal és energikus embert kíván. Mivel pedig a tennivalók nem tűrnek halasztást — mondta —, úgy látja jónak, ha nem ragaszkodik még hat hónapig a hatalomhoz, mert van az országban olyan erős ember, aki alkalmas az elnöki tisztségre. Jelcin itt félreérthetetlenül Putyinra célzott, aki a legnagyobb esélyese az alkotmány szerint három hónapon belül kiírandó választásnak. (Ha nem ürült volna meg az elnöki szék, az elnökválasztásra csak júliusban került volna sor.) Mindenesetre meglepő, hogy Jelcin — akinek a pozíciója már nem egyszer vészesen ingott az elmúlt nyolc évben és csak rendkívüli túlélési képességeinek köszönhette, hogy mindig elkerülte a bukást - éppen akkor szánta rá magát a lemondásra, amikor a december 19,-í parlamenti választások révén olyan alsóházat kapott, amilyenről eddig nem is álmodhatott: ellenfelei sorra meggyengültek és többségbe kerültek azok, akikre számíthatott a reformpolitikában. Ebben valószínűleg szerepet játszott a betegsége és a "családdal" szemben sűrűsödő korupciós vádak. Jelcin lemondásával sok gond megoldódott. Örülhetnek az ellenfelei, akik már eddig is sokszor el akarták távolítani a helyéről és most megszabadultak tőle, de nincs okuk panaszra a híveinek sem, mert Jelcin önként és emelt fővel vonult vissza, ami miatt nem kell szégyenkezniök, mintha megalázó "impeachment" eljárás nyomán vagy netán anyagi természetű visszaélések, panamák miatt kellett volna távoznia. (Még mindenki emlékszik, amikor pár hónappal ezelőtt titkos svájci bankszámlák és nyugatra kisibolt dollármilliók ügyét feszegették a Jelcinnel szemben ellenséges orosz lapok s az elnök csak nagyon bizonytalanul tudott védekezni a gyanúsítások ellen.) És végül elégedettek lehetnek a nyugati politikusok és elsősorban Clinton, akik mindig attól tartottak, hogy ha Jelcint egyszer elmozdítják a helyéről, utána káosz és anarchia (vagy katonai diktatúra) következik, mert olyanvalaki kerül Moszvában hatalomra, aki megsemmisíti azt a kevés demokratikus vívmányt, ami a jelcini korszakban meghonosodott Oroszországban s akivel nem lehet tárgyalni. A Nyugat rémálmaiban ilyenkor mindig egy vörös Zjuganov vagy egy barna Zsirinovszkij zsánerű kalandor, esetleg egy kiszámíthatatlan kardcsörtető tábornok képe jelent meg. Ezért részesítették előnyben mindenkivel szemben mindvégig Jelcint, aki nem volt ugyan ideális megoldás, mert tudták róla, hogy alkoholista és beteg, de legalább lehetett vele tárgyalni és tudták kezelni. Főleg Clinton, aki - amikor Jelcin még ereje teljében volt - valósággal barátságba és Bill-Borisz viszonyba keveredett vele. (Putyin más típus. Vele aligha alakul majd ki Bill-Vlagyimir kapcsolat...) Nos a kijelölt utód, Putyin sem tekinthető a legideálisabb választásnak, de mégis Jelcin jelöltje és a nyugatiak legalább tudják, kivel állnak szemben. A múltja meglehetősen pöttyös, de hiszen Jelcin is párttítkámak indult és a mai orosz politikai elit soraiban alig akad valaki, aki ne a kommunista pártban, vagy a KGB valamelyik fiókszervezeténél kezdte volna pályafutását. Putyin sem csinál titkot abból, hogy a leningrádi jogi egyetem elvégzése után 1975-ben a titkosrendőrség hírszerző részlegéhez került és működési területe Kelet-Németország volt, de gyakran járt diplomata-útlevéllel Bonnban, Nyugat-Berlinben, sőt Ausztriában is. (Állítólag a nyugat-német hatóságok egyszer kiutasították Bonnból.) Hogy a nagyközönség számára azelőtt teljesen ismeretlen Putyin, hogy válhatott néhány hónap alatt széles körben népszerű politikussá és az elnöki pozíció várományosává, arra nincs elfogadható magyarázat. Mint ahogy arra sincs, hogy miképp férkőzött annyira Jelcin bizalmába, hogy a lelépő elnök őt ajánlotta utódjául, mellőzve olyan régi harcostársait, mint Csemomirgyin, Primakov vagy mások. Putyin akkor jutott Jelcin látószögébe, amikor 1996-ban az akkor igen befolyásos Csubajsz ajánlására a Kreml gazdasági ellenőrzési bizottsága élére került. 1998 júliusában Jelcin kinevezte a KGB-utód szövetségi biztonsági szolgálat igazgatójává, majd a nemzetbiztonsági tanács titkárává. Putyin ettől kezdve Jelcin leghűségesebb hívévé szegődött és ennek köszönhette, hogy amikor tavaly augusztusban Sztyepasinnak fel kellett állnia a miniszterelnöki székből, a választás rá esett. A Dumában elmondott nagyon keményhangú bemutatkozó beszédével és a csecsenfoldi hadjárat kiterjesztésével elnyerte a közvélemény bizalmát és a sajtó is úgy üdvözölte, hogy végre a megfelelő ember került a megfelelő helyre. Pedig a most 48. évében lévő Vlagyimir Putyin első látásra aligha testesiti meg a karizmatikus vezető típusát: jelentéktelen alacsony ember, a fellépésén látszik, hogy inkább egyenruhához szokott, mint öltönyhöz, hideg halszemé
