Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-12-01 / 12. szám
10 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2000. december úgy végeztem! . — Alázatosan jelentem nem takarodó után maradtam ki, vagy eltávozásról jöttem vissza elkésve, hanem a szabadságra menők névsorából, véletlenül. Kolozs- váry főhadnagy úr távol- létében viszont senki nem adott szabadságot. Erre parancsnokunk egész lila lett a méregtől és odakiáltotta Lászlófalvynak: „Talán néma a zászlós úr? Tulajdonképpen miért van itt? Ha ismerte a helyzetet, azonnal jelentenie kellett volna, vagy kihallgatás előtt a segédtisztnek!" Tibor barátom csak hebegett, az alezredes úr viszont mosolyogva kezet nyújtott a „vádlottnak” és azt kérdezte: „ Ugye szent a béke édes fiam?" Ezután nekem adott parancsot: „Fáy, azonnal állítson ki szabadságos levelet 14 napra és intézkedjen, hogy a gazdasági hivatal nyomban kifizesse Bede honvéd zsoldját ". Majd kigombolta zubbonya baloldali felső zsebét, ahol a honvédtiszti igazolványt és a papírpénzt tartotta. Elővett egy 20 pengős bankjegyet és odaadta a „károsultnak” mondván: „Amíg a vonatra vársz fiam, igyál meg az egészségemre egyfröccsöt". (Ez az összeg abban az időben legalább 30-40 fröccsre elegendő volt.) Ilyen ember volt vitéz Magyar Dezső. O nem tartozott az emigrációban vitézzé váltak közé. Nagybányai Horthy Miklós avatta vitézzé első világháborús kitüntetései alapján. Ezzel véget ért a kihallgatás. Bede honvéd bejött hozzám a segédtiszti irodába és várta, hogy kiállítsam a boldogító szabadságos levelet. Mikor a kezébe adtam szépen megköszönte-a következő szavakkal: „Köszönöm szépen zászlós úr, de megkérem arra, tessék megmondani az alezredes úrnak, hogy 14 nap szabadságért és 20 pengőért minden hónapban megcsavarhatja az orromat, pedig irgalmatlanul fájt". Nem tagadható, hogy jó humora volt a derék katonának. Régen történt ez, éppen 56 évvel ezelőtt, de egy ilyen kedves emlék, ami boldoggá tett egy becsületes magyar fiatalembert, örökre megmarad az emlékezetben. Ez az elkésett karácsonyi vakáció „happy end"-t 1 végződött története. Jancsi sajnos a következő ősszel hősi halált halt Tordánál, itthagyva feleségét és két szép kisfiát. Honvédsors! Vitéz Magyar Dezső ezredes zenetanár feleségével nem bírt megmaradni idegenben és 1948 januárban hazatért. Még a „fejvadászok ” sem találták háborús bűnösnek. A Niagara félszigeten, ahol 47 éve élek, egy kedves baj- társam, aki ugyanabban a tiszti táborban volt, elmondta, hogy mindenáron megkísérelték lebeszélni erről a kockázatos lépésről. Nem hallgatott rájuk. Arra hivatkozott, hogy soha életében semmi törvényelleneset nem tett, csak a hazáját védte és katonai esküjét teljesítette mindkét világháborúban. Akkor még nem tudta, hogy az új urak, „a gyarmatosító bolsevisták és amerikai barátaik szemében minden igaz magyar bűnös, mert a rabszolgaság, a „ világállam ” fantazmagóriája ellen harcolt, ami éppen elegendő ok volt az embertelen megkínzásra, a kivégzésre, a börtönre, vagy a szovjet munkatáborokba való elhurcolásra. Hazatérése után néhány hétig békében hagyták, majd idézést kapott a katonapolitikai osztálytól. Ennek minden habozás nélkül eleget tett, de soha nem tért vissza. Unokaöccse, akit testvéremmel együtt avattak tisztté a Ludovika Akadémián, írta meg levelében a hatvanas évek elején, hogy hős nagybátyja 1952. Karácsony napján hunyt el a 13. számú fogolytáborban Sztálingrád mellett. Ez volt a második karácsonyi történet, amit el akartam mondani olvasóimnak. Igaz magyart, hős katonát és melegszívű embert vesztettünk halálával. Magas rendfokozata ellenére is egy vérből, egy földből való testvér volt a pilisi parasztfiúval, Bede Jánossal. Mindketten a # becsület mezején adták életüket hazájukért. Egyikük a Nemzet élet-halál harcában, a másik pedig hadifogságban. Vitéz Magyar Dezső, Bede János és hőseink százezrei tirátok emlékezem 2000 Karácsonyán e köny- nyesen mosolygó írásomban. Fogadjátok szeretettel és nyugodjatok békében jeltelen sírotokban. Karácsonyfánk első gyertyáját a Ti emléketekre fogom meggyújtani Szenteste. Végül a Milánóban élő egykori Ludovikás, Elekes Attila megrázó soraival búcsúzom tőletek, hogy elmondjam a költővel: mi, a sírunk szélén álló öreg magyarok, akik napról- napra kevesebben vagyunk, az utóbbi évtizedek agymosása és a parlamentáris demokráciának nevezett pártállam látszólagos szabadságjogai ellenére is emigránsok maradtunk, hogy méltók legyünk hozzátok. Évtizedek Canossa- járásában elkopott ugyan a bakancsunk, de nyomotokban haladunk és példátokat követve megyünk utánatok, mert soha nem bántuk meg amit az adott mostoha körülmények között hazánkért és fajtánkért tettünk. Elekes Attila is ezt mondja el „Nem bántam meg semmit" című megrendítő költeményében. Jöhettem volna térdepelve persze, cilíciummal bőrcsuhám alatt, horpadt bögrémet tartva egy falat bűnbocsánatért véreres kezembe’ és vaksi szemmel nézve végtelenbe ahol, ha éltem férce elszakad és hull a test, a lélek lesz szabad, mert felold az Úr végtelen kegyelme. De így jövök, mint szálfa. Büszke, délceg mellemen vétkek csüngenek, mint az érmek, s hiába néztek így, utálva, kancsal szemekkel, én a kimustrált bakanccsal nekivágok a végső díszmenetnek és lesznek talán, akik tisztelegnek. (AMERIKAI MAGYARSÁG)
