Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-12-01 / 12. szám
2000. december AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 9 „A hazáért mindhalálig” (Hősi halottaink emlékére a Szeretet Ünnepén) Az évente ismétlődő egyházi és nemzeti ünnepek komoly gondot okoznak a lelkészeknek, ünnepi szónokoknak és újságíróknak, mert évtizedek folyamán mindent elmondtak ezekről, amit csak lehetett. így nem marad egyéb, mint az állandóan ismételgetett közhelyek, ami bizony unalmassá válik a hívők és az olvasók előtt, hiszen valamennyien szó szerint ismerik. Ez volt az oka, hogy 1997-ben semmit nem írtam a szent ünnep alkalmából, tehát több olvasóm megkérdezte: miért? Őszintén megmondtam nekik, hogy több, mint tíz alkalommal emlékeztem Karácsonyra, tehát semmi újat nem tudok mondani, arra pedig semmiképpen nem vállalkozom, hogy ismételgetésbe bocsátkozzam. Válaszomra azt javasolták, hogy hagyjam a szeretet ünnepének bibliai vonatkozásait Isten hivatalos szolgáira és inkább írjak a Megváltó születésének története helyett személyes élményeimről, melyek a nagy nappal kapcsolatosak, mert bizonyosan van belőlük elegendő. így határoztam el, hogy pótolom az elmulasztottakat, de amiket most mondok el, igen távol állnak a konvencionális témától. Ezért írtam múlt évben az ellenségtől körülFáy István zárt Budapest legszomorúbb Karácsonyáról. Amit pedig most mondok el, az összefügg hazánkért harcoló honvédeink életáldozatával. Tehát az alábbi két történet nem valami kenetteljes tündérmese, még csak nem is könnyzacskókat ingerlő szentimentalizmus, hanem véres valóság, mely Karácsony heteiben, vagy magán az ünnepen történt. 1943. december 12.-ét írták, mikor ezredünknek a kolozsvári IX. Hadtesthez való hathónapos „hadrendi ", azaz ideiglenes áthelyezése véget ért. Éppen ideje volt, mert a Berettyó kiöntésein már korcsolyázni lehetett. Ebéd után indultunk el a Bihar megyei Szalárdról, mely ma az oláhoké és este 10 órakor megérkeztünk a Ferencvárosi pályaudvarra. „No végre itthon vagyunk” sóhajtott fel mindenki. A következő napokban leszerelték a kiszolgált öregbakákat, csak mi, tartalékos tisztek maradtunk mundérban, akiket valószínűleg örökös „vitézkedésre” kárhoztattak. Ezután elkezdődött a készülődés a karácsonyi szabadságra. Két részre osztottuk a hazaindulókat. A távol lakók december 18.-án indultak haza és 27.- én éjfélre jöttek vissza, a második csoport 28.-án reggel távozott és január 6.án éjfélre kellett visszatérniük. 10-10 nap volt a megérdemelt szabadság, mely a szeretteiktől több, mint fél évig távollévő honvédeknek sokkal nagyobb öröm volt, mint a megszokott eltávozás. Gazdánk, vitéz Magyar Dezső ezredes (akkor még alezredes) az első csoporttal ment haza a Lenke térre. Én távollétében be-benéztem a laktanyába —, „hogy mégis legyen valaki otthon ” — ahogy parancsnokom mondotta. Aztán véget értek az ünnepek és január 7.-én belezökkentünk a rendes kerékvágásba, még ha kicsit álmosan is. A századok kivonultak a Kisrákosi Gyakorlótérre. Én átnéztem a postát, miközben Tölrfölszaladtam: ::a tiszti étkezdébe egy-egy kupica konyakra, aztán vártam mikor lesz 11:30, hogy a zászlóalj kihallgatás után parancsnokunk szokása szerint hazamenjen, mi pedig cincoghassunk, mert őszintén szólva igen kevés munkánk volt a hazatérés utáni első hetekben. Végre ütött az óra. Faragó Ferenc őrmester összeállította a kihallgatást, majd beszólt hozzám, hogy minden rendben. Én megjelentettem gazdámnak, hogy a kihallgatás együtt áll. Az alezeredes úr felkötötte a derékszíját és kimentünk az iroda elé a folyosóra, ahol szép sorjában álltak az érdekeltek: szolgálat, jelentés, kérelem. Összesen öten- hatan voltak. Egy perc alatt lezajlott, illetve lezajlott volna az egész, mert aznap nem volt „delikvens”. Ellenben Lászlófalvy Tibor zászlós, kivel együtt végeztem a tiszti iskola második évfolyamát és jó barátom volt, elővezette Bede János honvédet az aknavető szakasztól, kérelemmel. Nekem nem szólt semmit arról, hogy miért vannak ott, holott ezt előzőleg közölni kellett volna a segédtiszttel. Ezután a következő jelenet zajlott le: — Alezredes úr, Bede János honvéd alázatosan kérek tíz nap szabadságot. — Miért? Tegnap vonultak be a szabadságról és máris el akar menni? — Alázatosan jelentem, én nem voltam szabadságon! — Hogy lehet az, mikor mindenki odahaza volt. — Alázatosan jelentem úgy, hogy kimaradtam. Szegény Jancsi be sem tudta fejezni mondanivalóját, mert parancsnokunk a melegszívű, de nagyon hirtelenharagú ember, jobbkeze mutató és nagyujjával elkapta a fiú orrát, ami régi szokása volt, aztán csavarni kezdte, miközben balkezével a sisakját ütötte. Végül mikor elengedte, mérgesen rárivallt. — Kimaradtál gazember és még van képed ide szem- telenkedni? Szabadság? Két hét laktanyafogság. Ha nincs más mondanivalód,
