Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2000-12-01 / 12. szám

8 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2000. december Ezt a magatartást később "földim", a balatonkene­sei kéményseprő fia, igen tömören úgy definiálta, hogy a német-scájci "5 centimért átussza a Csendes óceánt". — De nem akarok se rosszmájú, se hálátlan lenni. 1956-ban velünk igen kedvesek és nagylelküek voltak - a latin országok lekóival ellentétben, akikben ugyan hatal­mas volt a lelkesedés, de a menekültek gyakorlati ellátására már alig futotta belőle. A kaszárnyában a katonák és a katonanők gyönyö­rű karácsonyi asztalt terítettek. Virágok, fenyőgallyak, lobogó gyertyák, halk zene, s minden teleszórva színes pa­pírcsillagokkal. Ez utóbbiak okozták a kalamajkát. A menekültek vezetője, végső terepszemlét tartva, fejéhez kapott és lélek­szakadva futott a táborparancsnokhoz: —A vörösöket okvetlenül ki kell válogatni! Azok­tól a magyarok megvadulnak! (volt már jópár verekedési eset!) Még ma is nevetnem kell azon a riadt igyekezeten, amellyel a helvét bakák a vörös csillagot válogatták. Hamu­pipőke lencséből a borsót... * Az ünnep első napján bennünket is meghívott magához egy fiatal lausannei házaspár. Kitűnő ebédet készítettek — minden nyalánksággal körítve, — utána pedig elvittek minket egy téli kirándulásra a híres síparadi­csomba, Chateau-d”Oex-ba. Puhán, nesztelenül szállingózott a hó. Pelyhei meg-megcsillantak az autóreflektor fényében. Körül ezüstös-kéken derengő hegyek sziluettja, faházak aranyablakai, a tereken jégcsapokkal teli díszfák, az erkélyeken kivilágított fenyők... A vérből és szennyből érkezőknek mesebeli varázslat! Azóta sokat jártam már az Alpok bércei között, de annak az első éjszakának az ízét és hangulatát soha többé nem sikerült megtalálnom. ARANYDIÓ Karácsonyi készülődés közben egyre fényeseden bennem az emlékezés azokra a régi ünnepekre, amelyeket szívem titkos rejtekében őrizgetek. Valljuk be, így vagyunk mi ezzel valamennyien: fellobban ilyenkor bennünk a régi karácsonyi gyertyák lángja és hunyótt szemmel, enyhe szédüléssel beszívjuk ismét a fenyőfák visszalengő gyantás illatát, miközben távoli csengők szavát halljuk. A karácsonyt én mindig csak roppanó hóval, zuz- morás fákkal képzelem el, így tér vissza bennem: mentünk kipirulva a szánkót húzva, vidáman kiáltozva. Pedig hát sok fekete karácsony is volt az életünkben, de azokat szeren­csére mindig elfelejtjük. Csak a ragyogás marad meg ben­nünk és él tovább szívünkben a szeretettől dajkálva. A betlehemesekkel jártam ünnep előtt az utcákat. Bújdosó Erzsikével mi ketten voltunk az angyalok, a mama alsószoknyáját terítettem a vállamra és cérna hangon éne­keltem: Glória! Vittük a betlehemi jászlat, az öreg pásztor kóc-szakállal, kifordított subában cammogott elől nagy botjával és minden kapun bekiáltott: *Meghallgat]ák-é kendtek az angyali vigasságot?" Bementünk a gazda hívó szavára, énekeltünk, az­tán kaptunk néhány fillért és egy darabka kolbászt. Volt, ahol pálinkával is megkínáltak bennünket. Mindez csak a készülődés volt a nagy napra, ami­kor majd az igazi angyalok hozzák el nekünk a díszes kará­csonyfát. Nem szégyellem bevallani, én sokáig azt hittem, hogy igazi angyalok hozzák. Pedig hát a mama díszítette titokban. Amikor már nagyobbacska voltam, én is segítet­tem neki. Csodálatosan szép nap volt életemben a kará­csony, este egymás kezét fogva énekeltünk a fenyőfa körül, apám sírt is egyszer. Ráborult az asztalra és úgy sírt. A mama megcsak simogatta a fejét. Bújdosó Erzsiké, akivel együtt voltunk angyalok a betlehemeseknél, megajándékozott egy karácsony este. Titokzatosan félre hívott, hogy társaink ne hallják, aztán szégyenlősen a kezembe nyomott egy diót. "Aranydió!” - mondta sejtelmesen. - "Ez olyan mint az angyalok szeme. Mindent lát. Ha bajba kerülsz, csak vedd elő!..." Lépkedtünk egymás mellett csendben az éjféli misére. Izzadó markomban szorongattam az aranydiót és amikor felnéztem az égre, láttam is az angyalok rám ragyogó tiszta szemét. A diót sokáig őrizgettem, ta­lizmánom volt, a háborúba is magammal vittem, hátha sze­rencsét hoz. Emlékszem, tört gerincű hidak mellett, vad ágyútűzben de sokszor szorítottam magamhoz, miközben hunyott szemmel, rémülettel a szívemben arra a régi kará­csony estére gondoltam. És megőrzött engem minden baj­tól Erzsiké kedves ajándéka, az aranydió. Később valahol elvesztettem. Az ünnep előtt diót vásároltam a piacon, s amikor hazavittem, kiválasztottam a legszewiket. "Aranyozzuk be és függesszük a fára!" - kértem a feleségemet, aki a szokott szelíd tekintetével nézett rám és megkérdezte: "Talán valami különleges dió?” "Igen - ez az angyal szeme.1” - mondtam mély lélegzetet véve, mert szerettem volna elmondani, mi min­den köt engem érzelmileg az aranyozott dióhoz. Hacsak rá­gondolok, már látom azt a régi falut, az utcát a szülőházzal és az akácosokkal, a régi szobát, asztalán a karácsonyfával, apámat és a mamát, hallom a betlehemesek énekét és talán a harangszót is. Elmondanám, hogy ilyenkor béke és sze­retet van a szívemben, meg karácsony, meg gyertyaláng. Elmondanám az ajándékot, az aranydiót, meg Erzsikét, akivel együtt voltam angyal a betlehemesek csapatában, s aki már régen régen halott. Ezt mind elmondanám, de valami összeszorítja a torkom, mert úgy érzem, hogy ő tekint rám aranydió­szemével a karácsonyfáról. Illés Sándor Kérjük, hívja fel barátai figyelmét lapunkra!

Next

/
Thumbnails
Contents