Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-05-01 / 5. szám
2000. május AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 5 FÁY ISTVÁN MÁJUS UTOLSÓ VASÁRNAPJA "Kivágatánk. A múltunk, mely nem egyszer vakító láng volt, most csak pisla fény. És árúcikk lett, ócska fém a kegyszer,- zsibárus tárgy - az utak szegletén. S míg hőseink, mint rossz cserépedények törettek össze, s ócska szenvedélyek ütöttek rajtunk fertőző tanyát, addig az Úr, mert tévutakra léptünk, homályba vonta hűtlen, balga népünk korokból fénylő, pompás aranyát". (Fáy Ferenc) Sokan elmondták már előttem, hogy minden ember addig él, amig valaki gondol rá. Kivételt képeznek azok a lángelmék, akik műveikre örökre beírták nevüket az emberi kultúra aranykönyvébe. Május utolsó vasárnapja - HŐSÖK NAPJA - és több, mint fél évszázada, idén is emlékezik az emigráció az elhunytakra. Ezt annál is fontosabbnak tartjuk, mert egészen bizonyos, hogy szülőhazánk hivatalosainak az emlékezés semmi más, mint kényszerű, üres retorika. Nemzeti ünnepeink eleitől fogva magukban hordják a szomorú befejezés tragikumát és tudjuk, hogy a nagy lelkesedéssel, reménykedéssel kezdett, nemzeti függetlenségünkért vívott küzdelmeink, a legjobbak mártírhalálával végződtek, hogy aztán a győztes túlerő bosszúja a rabszolgaság jármát rakja ránk. Március 15-én már ott kísértett október 6, október 23 pedig november 4 kegyetlen vérbe- tiprását hordozta magába. Az első világháború nem volt a mi ügyünk, mégis mi hoztuk a legnagyobb véráldozatot és minket sújtott a legkegyetlenebb bosszú. Ezért Trianon után a halálos dermedtségből felocsúdó nemzet első dolga volt, hogy felállítsa a hősi emlékműveket, ahol csak lehetett és kőtáblákba véste hősihalottaink nevét. E márványba vésett, szent nevek előtt levett kalappal róttuk le tiszteletünket valahányszor elmentünk előttük. Azóta neveik bemohosodtak. Az életben maradt bajtársak, az özvegyek és még az utódok nagyrésze is elhunyt, vagy százezerszám hagyta el az országot 1945 és 1956 után. Kit érdekel hát ma egy begazosodott emlékmű? A nemzeti kegyelet és hála már nem jutott osztályrészül a második világháború hőseinek, (legfeljebb néhány vdéki községben, vagy temetőben) mert szülőföldünk idegen érdekeket szolgáló, népünkre kényszerített helytartói csak szovjet hősöket ismertek (sőt a "demokráciában" is csak ezeket tartják annak), ezért azoknak az emlékét dicsőítik. Talán akad még néhány könnyektől megráncosodott arcú özvegy, halványan emlékező gyermek, aki nem felejtette el a hős családapát. Lehet az is, hogy néhány sírja szélén álló idős lelkész a májusvégi, virágbaborúlt vasárnap imájába foglalja nevüket. Immár tíz esztendeje demokráciának nevezett törvényhozás néhány tagján kívül senki nem követelte egy impozáns nemzeti emlékmű felállítását a hazánk szabadságáért elhunytak nevének és tetteinek megörökítésére. Akikről eddig beszéltem, valamennyien katonák voltak és azzal a gondolattal indúltak el utolsó útjukra, hogyha kell, életüket is feláldozzák jövőjéért, tehát szent kötelességüket teljesítve, esküjüknek tesznek eleget halálukkal. Századunk modern fegyverei és a gigantikus anyagcsaták megjelenéséig a hátországban élők viszonylagos biztonságban voltak. Újabban azonban minden olyan terület hadszíntérré válik, ahová a légierő és a nagy hatósugarú feyverek elérnek. így vált hazánk is hadszíntérré. Minden asszony, gyermek és öregember katona, ha pedig a sors megkövetelte, hős, vagy hősi halott. 1942-ben következett be ez a helyzet, mikor az angolszász szövetségesek elkezdték szülőhazánk lelkiismeretlen és kíméletet nem ismerő bombázását. Lakótelepek omlottak össze kártyavárként, ártatlanok ezreit maguk alá temetve. Közönséges, hidegvérű gyilkosság volt ez, annak ellenére, hogy az ebben résztvevőket soha nem tekintette hazánk ellenségnek, amit ők is nagyon jól tudtak. Azt is, hogy a Magyar Királyi Honvédség, soha nem támadta meg az amerikaiakat, angolokat, vagy a franciákat és nem is volt szándékában felvenni a harcérintkezést. Mégis vannak olyanok, akik ismerve e hidegvérű hadviselést, mely ártatlan életek tízezreit pusztította el, azt állítják, hogy nem a "szövetségesek" támadták meg hazánkat, hanem éppen ellenkezőleg, Magyarország provokálta ki ezt, mivel Bárdossy kormányának hadüzenete "casus bellidnek, háborús oknak minősült. Cselekedeteik tisztázására képmutatóan azt állították, hogy az éveken át tartó öldöklés az emberiség érdeke volt, vagyis a humanizmusra hivatkozva váltak örökre meggyűlölt ellenségeinkké. Micsoda átlátszó félrevezetés! Ez után nem is jöhetett más, mint az általuk felfegyverzett és élelmezett barbár horda inváziója, a piszkos munka elvégzése, amit Uncle Joe vitézeire bíztak. Lányaink, asszonyaink meggyalázása és magyar milliók egy életen át szorgalmas munkával szerzett értékeinek el- zabrálása. (Ez a legjobb kifejezés.) Százezreket hurcoltak el, mert buzgó tábornokok érdemeik növelésére sokkal több hadifiglyot jelentettek a "Nagy Sztálinnak" mint amennyi valójában a kezükbe került. Aztán tizenegy évvel később ugyanezt a brutális gaztettet ismételték meg szabadságharcunk eltiprásával és fiatalok tízezreinek elhurcolásával. Hőseink sorába tartoznak a hazánkat birtokba vevő idegen ügynökök idegen pribékjei (ÁVO) által legyilkoltak és megkinzottak ezrei is. Magyar hősi halottak pora termékenyíti Szibéria, a Kaukázus, Kazahsztán és az északi sarkkör közelében lévő Gulag-táborok jeltelen sírjait, hogy áldozatukkal halál helyett életet adjanak az idegen földnek. Harcmezőkön el
