Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-04-01 / 4. szám
2000. április AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 21 LÁTOMÁSOK Az ember gyakran kap rejtelmes üzeneteket. Nem a postás hozza, nem a telefon közvetíti, csak úgy jön valahonnan nagyon mesziről, lehet, hogy elmúlt ifjúságunk küldi, kárpótlásul valamiért. Vagy csak figyelmeztetni akar bennünket valaki valamire. Engem mindig megnyugtatnak az ilyen sejtelmes üzenetek, mert azt érzem, nem vagyok egyedül. Valaki gondol rám, számol velem, akar valamit tőlem, emlékeztet valamire. Olykor csak egy bánatos éjszakai vonatfütty riaszt fel, máskor forró nyárban sárga falevél perdül elém. Számtalan formában érkeznek az üzenetek: egy csecsemő a múltkor a babakocsiból mosolygott rám, s tapsolt, amikor meglátott. A jövő! - rezdült meg bennem az öröm, de aztán elszomorodtam, mert az ötlött eszembe, amikor ez a kisfiú iskolába indul, én már valószínűleg nem is leszek életben. De hát akkor minek az üzenet? Emlékszem, egyik adriai kalandozásom során messze délen, Mali Losinj-sziget csücskén egy káprázatosán szép öbölben bolyongtam. Az előző években javíthatták ki erre a sétautat, egy részét lebetonozták. S a betonban a megszilárdulása előtt könnyen belevéshetők bizonyos betűk, jelek. Ezeket böngésztem unalmamban, egyszer csak megdobbant a szívem. Valaki azt karcolta bele: Temerin. Alatta: Sanyi. Le kellett ülnöm. Temerin az én falum. S alatta a nevem, ahogy gyermekkoromban hívtak. De ki véshette ezt a betonba, hiszen én soha nem jártam erre eddig. Vagy mégis? Élhet valahol egy hasonmásom, akárcsak egy gics- cses tévéfilmben? Ő üzent volna? Dehát mit akar? Elképzeltem: ott ült, ahol akkor én álltam, kezében egy botdarab, azzal karcolgatta a friss betonjárdát. Temerinből érkezett, kis batyuval. Megrettentem, sietve visszatértem a szállodába, összecsomagoltam és még aznap elszöktem a szigetről. Nehogy találkozzam vele. Meg is feledkeztem volna erről a régi történetről, ha a napokban újra hatalmába nem kerít az a félelemmel vegyes nyugtalanság, amit a szigeten éreztem. A Városliget egyik padján üldögéltem szokásom szerint. Unalmamban böngészgetni kezdtem a pad támláján ékeskedő neveket, amelyek bevésésével a szerelmesek örökítették meg a szép és szent pillanatokat. Minden betű egy-egy vallomás. Nicsak! - riadok meg. I. S. Hiszen ezek az én kezdőbetűim. Alattuk G. B. Én jártam volna itt valamikor a szerelmemmel? Látom magam izgatottan, még lobogó üstökkel, kezemben bicska, s mellettem egy kislány figyeli minden mozdulatom nagy-nagy áhítattal. Borzas, kócos a kicsi, szeplők ülnek az orra hegyén. A liget fölött tombol a tavasz. De kilehet az, akit talán Bözsikének hívtak, és szerelmem volt, akinek lám, ide véstem a nevét? Ifjú koromban én sose jártam a Városligetben, nem is éltem Budapesten. Akkor hát mi ez? Tűnődöm és eszembe jut, egyetlen Bözsikét ismertem csak, ám az már régen meghalt. De hát meghalhat egyáltalán a szerelem? Soha! Volt ezeknél még döbbenetesebb találkozásom is a múltkorjában. A temetőbe vittem virágot a mamának, majd elbóklásztam a farkasréti sírok között, olvasgatva a fej fákra írott neveket. S akkor, egyszer csak hirtelen, mintha torkon ragadtak volna. Csak álltam dermedten, és béna nyelvvel betűztem ki a sír felett álló márványlapon a saját nevemet, így tudtam meg, hogy én tulajdonképpen már régen meghaltam. Riadtan elrebegtem egy miatyánkot, és menekülésszerű gyorsasággal távoztam. Azóta messze elkerülöm a farkasréti temetőnek azt a parcelláját. Persze tudom, hogy hiába. Egyszer ugyanis rám talál a végső üzenet... /M. N./ Illés Sándor FELSŐCSÖDE Felsőcsödén jártunk a múlt héten, parányi falu az Őrség szélén, ugrásnyira Szlovéniától, félórányira Burgen- landtól. Talán ha száz ember lakja ezt a Felsőcsödét, jóravaló valamennyi, az idegent előre köszöntik, haragot nem tartanak, nyelvjárásuk érdekes: "Megvészám nékád az egészát". A nagyvárosi embernek egyszer okvetlenül el kell mennie Felsőcsödére, mert nem ér az egész földi lét semmit, ha kimarad belőle a felsőcsödei dombról elénk táruló látvány, az apró házak, a patakvölgy, a szemközti érintetlen dombok meg a faluszélen legelő tehéncsorda a maga kolompszavával. És ami a legkülönösebb: itt mindenki meghallgatja a másikat. Megszólít a kerítésszomszéd, kérdi, hogyan vagy, ízlik-e a vidéki élet, azután meg hallgat, figyel, csüng a szavaidon, amikor válaszolsz. Semmiprotokoll, semmi póz, semmi hátsó szándék. Felsőcsödén őszinte emberek élnek. De mondhatnám a visszájáról is: Felsőcsödén nincsenek ingerült emberek, senki sincs torkig a másikkal, senki nem lök fel a buszmegállónál, a vegyesboltnál, nem tolják a lábadra a kukát, oldaladba a bevásárlókosarat, nincs terrorakció, utcai kivégzés, védelmi pénz. Nem vigyorog a képedbe kopaszra nyírt, mobiltelefonos maffiózó a terepjáró üléséről, meg diszkó sincs a közelben, ahol a gyerekedet fűvel kínálnák, mézes szóval csalogatnák... Ahol laktunk, maga volt a béke. Pár házzal arrább, ahonnét a friss tejet hoztuk reggelente, Piroska néni megmagyarázta, hogyan készül a túró meg az igazi tejföl. Az ebédet a szemközti Magdus néni csinálta, ma is érzem az ízét. Mondom, egyszer okvetlenül el kell menni Felsőcsödére, ki ne maradjon az életünkből, mert megbánjuk. Pilhál György /n.m./ Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét Tamási Áron -1956
