Amerikai Magyar Újság, 1999 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1999-02-01 / 2. szám
1999. február AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 7 STIRLING GYÖRGY AKÁR HISZI, AKÁR NEM... Az alább olvasható két történetben egy a közös: mindkettőről nehéz elhinni, hogy a kommunizmus bukása utáni időre esnek. Akár hiszi, akár nem... A második történetben a kompromittált szereplők nevét csak kezdőbetűkkel jelöltük, mert az ügy még nem zárult le. A rendszerváltás produkált néhány meglepő dolgot és a kommunizmus bukása óta eltelt tíz év alatt annyi különös jelenségnek lehettünk tanúi, hogy idő kell a megemésztésükhöz. Megmondom őszintén, addig egyszerűen el sem tudtam képzelni, hogy az emberi arcátlanságnak ennyire nincs határa és hogy egyesek fapofával megtagadva a múltjukat, mindent, amit harminc-negyven éven át tettek, mondtak és írtak, képesek úgy viselkedni (beszélni, írni, stb.), mint akik mindig a nyugati demokráciákat tekintették volna példaképüknek és éjjel-nappal a szocializmusnak csúfolt Kádár-rendszer végét várták volna. Hogy köpönyegforgatók fölös számmal teremtek a Duna-Tisza kézén, azon talán megütközni sem érdemes, hiszen ennek azon a tájon hagyományai vannak. Ugyan kinek ne lennének olyan emlékei a múltból, hogy az a házmester, aki a háború utolsó hónapjaiban nyilas karszalaggal jelentgette fel a bújkáló zsidókat, 1945. után kommunista pártjelvénnyel a kabátján masírozott a Rákóczi úton és vezényszóra bömbölte, hogy "Munkásököl vasököl, odacsap, ahova kölT... Hiába mondta erre annakidején egy bölcs barátom, kis nép a magyar, kevesen vagyunk, csak egy garnitúránk van minden rendszerhez... Mégis nehéz azt tudomásulvenni, hogy ugyanazok az emberek szolgálják ki mindkét szélsőséget és még nehezebb megemészteni, hogy azok, akik néhány évvel ezelőtt még Kádár szekerét tólták és lelkesedtek az országot tönkretevő kommunizmusért, ma vagy zsíros állásokban ülnek, vagy magas nyugdíjat élvezve élik világukat. És senki sem kéri tőlük számon a múltjukat. Mindez egy konkrét eset kapcsán kívánkozott ki belőlem. Nemrégiben találkoztam egy régi barátommal, aki megjárta az Andrássy út 60. pincéinek poklát és hosszú éveket töltött ugyanazokban a magyarországi börtönökben, amelyeknek nem sokkal előbb hosszabb-rövidebb ideig én is lakója voltam. Nos ez a derék ember elmondta a történetét, amit érdemes meghallgatni, annyira jellemző korunkra. Miután szerencsésen túlélte a börtön megpróbáltatásait és átvészelte a nehéz időket, amikor bekövetkezett a rendszerváltás, jelentkezett régi munkahelyén, ahonnét letartóztatásakor annakidején rövid úton elbocsátották és kérte vegyék vissza, vagy ha erre nincs mód, tudják be a nyugdíj idejébe azokat az éveket, amelyeket a börtönben töltött és önhibáján kívül elveszített. Nem fogják elhinni: akihez a vállalatnál utasították, ugyanaz a személy volt (magas beosztásban), akiről a múltban mindenki tudta, hogy a párttitkár besúgója és akinek lelkén többek lebuktatása száradt. Barátom is megvolt győződve, hogy neki köszönhette kálváriáját. Az illető természetesen úgy tett, mint aki semmire sem emlékszik és barátom kérésére rövid keresgélés után azt válaszolta, hogy azóta a vállalat többször is költözött és a régi nyilvántartások mind eltűntek, ő tehát nem tehet semmit. (Mint később kiderült, a Nyugdíjintézetnél sem tudtak barátom régi munkaviszonyáról, mert azt a vállalat elmulasztotta bejelenteni.) Zsákutca: barátom nemhogy az állását nem kapta vissza, de még ledolgozott éveit sem ismerték el. Aki pedig barátom balsorsának okozója volt, magas pozícióban ül a vállalatnál és senki ember fia sem kéri számon a múltját. Barátom panaszát pedig sehol sem hallgatták meg. Azóta már eltelt pár év és miután hiába kereste igazát, mostanra beletörődött sorsába. Nyugdíjas lett és nyomorúságos nyugdíjából él, aminek összege jóval több lehetne, ha nem lopták volna el tőle ledolgozott éveit. S aki mindennek az oka, ma már ugyancsak nyugdíjas, de ugyanolyan jól él szép lakásában, mint ahogy élt mindvégig a kommunizmusban, mert a nyugdíja sokszorosa a barátoménak. A volt párttagnak és besúgónak, aki kiszolgálta a Kádár-rendszert, a haja szála sem görbült meg és köz- tiszteletben álló polgárként "közéi" az egyik demokratikus pártban, mig barátom, aki politikai "bűncselekményért" leülte a maga pár évét s utána másodrendű állampolgárként a társadalom perifériájára szorulva nyomorgott, ma éppúgy tisztes szegénységben tengeti életét, mint soksok tíz- és százezer más társa, aki szenvedett a kommunizmus alatt, de azért soha igazi kárpótlást és elégtételt nem kapott. Sem anyagi kárpótlást az elvesztett évekért, vagy az ítéletben kimondott vagyonelkobzásért, sem erkölcsi elégtételt az átélt szenvedésekért. Mert iszonyúan nagy a száma ezeknek. Tíz évvel ezelőtt történt a rendszerváltás és rengeteg ilyen esettel, vérlázító, felháborító esettel találkoztam. Olyanokkal, akik a forradalom előtt, a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején, a Rákosi-terror idején voltak börtönben, kényszermunkatáborban, internáló táborban, kitelepítésben és olyanokkal, akiket a forradalom után tettek rács mögé. Ez utóbbiak többsége is nyomorúságos körülmények között vegetál, míg volt rabtartóik (nyomozók, bírók, ügyészek, fegyőrök és mindazok, akik közreműködtek abban, hogy kivonják őket a társadalomból), jól élnek. Ezeket látván, az ember hite megrendül az erkölcsi világrendben, amelynek alaptörvénye lenne, hogy a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig megérdemelt bütetését. Itt tartottam cikkem megírásában és zsörtölő- désemben az igazságtalanságok fölött, amikor kezembe került a MAGYAR NEMZET január 4.-i száma s abban egy cikk, melynek írója az emigrációban volt társam és nagyrabecsült kollégám, Csapó Endre, az Ausztráliában megjelenő MAGYAR ÉLET kiváló főszerkesztője. "Az igazság, és akiknek nem kell" - "Az ÁVH viselt dolgairól Ausztráliában" című írás arról a felháborító esetről szól, amiről már hallottam s aminek jelenlegi állásáról most hitelesen tájékozódhattam. A cikkben foglaltak
