Amerikai Magyar Újság, 1999 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1999-02-01 / 2. szám
8 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1999. február kísértetiesen rímelnek az általam fentebb írtakkal és meg kell döbbentsenek mindenkit, akinek ép erkölcsi érzéket adott a Teremtő. Csapó Endre cikke a hírhedt V. T.-ügyről szól, amiről először pár évvel ezelőtt röppentek föl az első hírek a szabad világ sajtójában, így a magyar emigráns sajtóban is, ahonnét a hazai lapok is átvettek egy s mást, és megszellőztették az ügyet. Miről is van szó tulajdonképpen? Miután időrendben Csapó Endre beszámolója a legutolsó ez ügyben, kézenfekvő, hogy őt idézzük. "Az ausztrál 9-es tévécsatorna nemrégiben újra foglalkozott annak a Magyar- országról ideszármazott AVH-s tisztnek a dolgával, akiben egyik áldozata felismerte egykori kihallgatóját. Először a sértett megemlítette, hogy a felismert személy fizikailag bántalmazta őt 1951-ben, kihallgatása alkalmával. Miután a Rákosi-rendszer politikai rendőrségén tanúk nélkül történt az előállítottak kihallgatása, a tévéműsorban megjelenített egykori ÁVH-s tiszt rágalmazási perrel élt." Az&z rágalmazásért beperelte őt felismerő egykori áldozatát, Somogyi Istvánné Bárdy Magdát. Megtehette: az az ausztráliai bíróságot nemcsak földrajzi távolság tekintetében választják el ezer és ezer kilométerek Magyar- országtól, de gondolkodásilag is és mentalitásbelileg is olyan messzire esik attól, hogy megérthesse a közép-európai kommunista világban történteket, mintha egy Marslakónak akarnók megmagyarázni mondjuk a vallásháborúk okait. Egy angolszász jogfilozófián nevelkedett ausztrál jogász fel sem képes fogni, milyen jogtiprás ment végbe Közép-Európában a második világháború után és hogyan csúfoltak meg a kommunisták minden törvényt, anélkül, hogy azon — és ez talán a legtragikusabb — e térség népeinek nagy többsége egyáltalán megütközött volna. Ausztrál bíró elé vinni egy 1951-es ávós ügyet körülbelül olyan abszurd dolog, mint az a régi anekdota az amerikai magyar világból, ahol két atyafi összeszólalkozván az egyik azt találta a másik fejéhez vágni, hogy te csirkefogó. Ez nem tűrte el a sértést, hanem szaladt a bíróságra és becsületsértési pert indított a komája ellen. De amikor tárgyalásra került a sor, megnyúlt az arca. Mert amint a bíró elolvasta a feljelentést és meglátta az inkriminált jelzőt, úgy elzavarta a feljelentőt, mint a pinty, sőt még a perköltséget is megfizettette vele. Mert ugyan mi sértés van abban, hogy "chicken-catcher"?... A hajdani ÁVH-s verőlegény abban bízik, hogy az ausztrál törvényszéken senkinek sincs fogalma arról, hogy mi történt 1945 és 56 között a Rákosi-rémkorszak idején Magyarországon, hogy milyen hatalma volt az ÁVH-nak és hogy mi ment végbe az Andrássy út 60 pincéjében. Hogyan is lenne fogalma, amikor mindez elképzelhetetlen egy demokráciában nevelkedett nyugati ember részére. Nem látta senki, amikor V. elvtárs Bárdy Magdát verte, nyugodtan hivatkozhat hát arra, hogy ilyesmi nem volt szokásban az akkori politikai rendőrségnél. Tanú nincs. Hogy azt százak és ezrek — beleértve e sorok íróját is — tanúsíthatják, hogy az ötvenes évek elején, a Rákosi-terror tombolása idején milyen hajmeresztő dolgok mentek végbe az Andrássy úti pincékben, az ma már nem téma. De folytassuk tovább Csapó Endre cikkének olvasását. Megtudjuk abból, hogy egy másik TV-állomás is foglalkozott a Bárdy üggyel, de egészen más aspektusban. Ezt valósznűsíti az is, hogy a riport film forgatója az ÁVH-s tiszt ügyvédjének felesége volt, aki természetesen "hivatalból" elfogult a felperes iránt és így vélekedik: "Amennyire megtudjuk ítélni, V. T. közvetlen fizikai erőszakot nem alkalmazott Mrs. Bárdyval szemben." Ugyan mit és hogyan tud megítélni egy ausztrál filmes 1998-ban az 1951-es magyar- országi viszonyokról, az ÁVH-hoz beosztott szadista verőlegények és vallatótisztek működéséről?... A továbbiakban Csapó Endre még hajmeresztőbb dolgokat ír le: "Korábban (a Horn-kormány alatt) egy magyarországi belügyminisztériumi tisztviselőnő, Cs. J.-né rendőr ezredes olyan okiratot adott ki V. T. részére az Ausztráliában folyó perhez a Belügyminisztérum hivatalos papírján, amelyben ez áll: Az ÁVH vizsgálati főosztályán 1950- -52 között nem volt megengedett a gyanúsítottak bántalmazása. Cs.-né — írja Csapó - 1947 óta belügyi alkalmazott (!) és régóta az első számú személyzeti főnök a BM-ben. Ez a pozíció sokkal több, mint általában a személyzetis, mert feladat őrizni és kezelni azt a nyilvántartást, amelyben többek között az egykori ÁVO-sok és ÁVH-sok szerepelnek (...) Ezt sokan tudják főleg akik hátrányt szenvednek amiatt, hogy ez a régen nyugdíjra érett személy minden változást túlél pozíciójában. Amikor ez a Cs.-né irat ismertté vált, a magyar sajtón végigsöpört a felháborodás, szóba került a parlamentben is, hiszen semmi sem közismertebb Magyarországon, mint az ÁVH-vallatások brutalitása. Cs.-né ezt is túlélte, bár az általa kiadott bizonyítványt hivatalosan érvénytelenítették" Ki ez a Cs.-né, akit 1947 óta nem lehet kibillenteni a helyéről s aki ilyen szemenszedett hazugság okiratba foglalására vehet magának bátorságot? Kik ennek a nőszemélynek a pártfogói, akiknek védelmében bízva még 1998-ban is fiókjában tarhatja azoknak neveit, akik ártatlan hazafiak ezreinek az életét keserítették meg s akik sokezer vizsgálati fogságban tartott gyanúsítottat kínoztak vagy vertek nyomorékká? Meddig él vissza egy ilyen kommunizmusból itt maradt belügyes ezredesnő a polgári társadalom türelmével, azoknak a türelmével, akik -- mint az e cikk első felében szereplő szerencsétlen barátom sorsa is példázza — mai napig sem heverték ki sem anyagilag, sem lekileg, sem egészségileg azokat a szenvedéseket, azokat a megaláztatásokat, amelyeket az ilyen Cs.-né-féle női ávó- soktól el kellett szenvedniük. A szerző ezután azzal folytatja, hogy rávilágít: a 9- es csatorna legutóbbi riportja után már nehezebb elhitetni az ausztrál tévénézőkkel, hogy az egykori magyarországi politikai rendőrségen nem alkalmaztak testi bántalmazást a vallatásnál. A 9-es állomás ugyanis nemcsak azt tette ismertté, hogy egy áldozat felismerte könyörtelen vallatóját, de szerepeltetett olyanokat is, akik az egykori ÁVH-s tiszttel kapcsolatban további esetekről beszéltek. Ebből következik, hogy V. T. bizonyítható esetei hiteltelenné teszik minden olyan vádaskodást, emelyben rágalmazást emleget. Ezekután aligha lesz kedve folytatni a pereskedést. A legkevesebb, ami kijár tőle Bárdy Magdának (akit
