Amerikai Magyar Újság, 1999 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1999-01-01 / 1. szám

1999. január

AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG

27

tudók hada idegen és idegenérdekü laptulajdonosok bérén másképpen fogalmazzák meg a nemzet útját és feladatait. A magyarországi tájékoztató ipar nem azon fáradozik, hogy helyére kerüljenek mindazok a dolgok, amiket a marxizmus hívei szétmartak, hanem azon, hogy az egykori államosítok most magánosítókként magukévá tegyék az országot. Mi változott? A gondolat eddig is szabad volt, csak veszélyes volt kimondani. Most már ki lehet mondani, de nincs hol. Az emigráns immár hazamehet. El is mondhatja gondolatait szűk családi, baráti körben, esetleg nemzeti érzésűek egyesületében, ahol jó, ha megjelenik két-három tucat idős ember, de a médiában csak különlegességként jelenik meg egy-egy emigráns, ahol mint exotikus különlegességet mutatják be: jeé, még milyen jól tud magyaruúúl!

Benedek István írta az alábbiakat még 1991-ben, amikor az emigráció is még bizakodott abban, hogy szerepe lehet az újjáépítésben: “Emigránsaink lelkesen hazalátogattak abban a hitben, hogy az a világ elmúlt, amelyben a kommunisták dirigálnak, ehelyett demokráciát, sajtószabadságot, függetlenséget és új államapparátust találnak a régi helyén, kifosztott szegénységben ugyan, de a piacgazdálkodás révén reményt keltő prosperitással. Hol az ígért demokrácia? -kérdezitek. Hol a sajtószabadság, a függetlenség, min- denekfelett, hol a rendszerváltozás? Hiszen itt minden régi gyilkos a helyén ül, és mohón fosztogatja az országot. Hol a jogegyenlőség, az igazságtétel, az alapvető emberi jogok tisztelete? Hol a számonkérés, meg a jóvátétel? Ti még hozzátehetitek: Hol az emigránsok visszafogadása? Hol az elűzöttek kárpótlása, a kompenzálás és rekom- penzálás? Hol az emigráció hungarológiai tevékenységének hivatalos mél- tányolása...? Emigránsaink pedig realizálják végre, hogy ez ugyan nem igazi demokrácia, de legalább hasonlít hozzá.... Jó volna, ha vértelen forradalmunkat az emigránsok is megértenék, és ehhez tartanák magukat. Es ha segíteni akarnak közös hazánkon, akkor ne tanácsokat adjanak, még csak ne is pénzt hanem működjenek együtt velünk a talpraállításon. Nagyra becsüljük azt, hogy őrzik magyar nyelvüket, talán még magyar identitásukat is, de nekünk ez nem elég. Becsüljük azt is, ha magyar iskolákat, templomokat kulturális rendezvényeket létesítenek, könyveket és újságokat adnak ki, de nekünk ez sem elég. Azok a fontos adatok, amelyeket könyveikben és újságjaikban napfényre hoznak, kihez és hová jutnak el? Öncélúvá válik és lassan elsorvad az egymásnak írt belterjes emigrációs irodalom.... Az emigránsoktól nekünk nem a demokráciát kell

megtanulni, hanem saját közös sorsunknak, közelmúlt történelmünknek azokat az eseményeit vagy jelenségeit, amelyekről itthon hetven éve vagy hallgatni vagy félrebeszélni kell. Az emigrációban ezekről nyíltan és okosan írnak, csak éppen nem tudják célhoz juttatni. Számtalan dologról van az emigrációnak közölnivalója, de nincs szervezete a közléshez”.

A tudós professzor és író, Benedek István, élete alkonyán írt meglátásai nagyon megszívlelendők. Idézett írásából néhány gondolatot vastagon szedve kiemeltem. Nézzük ezt a részt: “működjenek velünk együtt a talpra- állításban". Ezt vehetjük felszólításnak. Az együttműködéshez azonban a másik fél megegyező akarata is szükséges. Ebben bizakodva fogadtuk Jeszenszky Géza akkori külügyminisztert Sydneyben, 1990. december 2-án, ahol részletesen tájékoztattuk őt a nemzeti emigráció végzett munkásságáról, terveiről, feladatairól, nemzeti elkötelezettségéről és főleg feltétel nélküli együttműködési szándékáról a magyar megújulás érdekében. A külügyminiszter hosszú és lelkes válaszát így fejezte be: “Arra ürítsük poharainkat, hogy ez a kapcsolat, ez a szellemi kapcsolat most már intézményessé váljon, ebből a kapcsolatból ne csupán ilyen nagyon baráti találkozók legyenek, hanem ebből állandó együttműködés legyen, jöjjön létre az a szövetség az otthon élő és a külföldön élő magyarság között, amire szükségünk van ahhoz, hogy ezt a történelemben példa nélkül álló kísérletet sikerrel hajtsuk végre...”

A poharak kiürültek, de a “szövetség” jelei egyre késtek. A szép szavakkal kifejezett külügyminiszteri ígéretek beváltásához fűzött egyre csökkenő reményeket dr. Pordány László nagykövet egy év múltán 1991 karácsonyi üdvözletében még táplálta: “A hazai magyarság és az emigráció, ezen belül súllyal a kormány és az emigráció viszonyának fejlődéséről” az alábbiakat írta: “Nehézségeink, elkövetett hibáink, átmeneti csalódásaink és hiányérzeteink ellenére úgy gondolom, nagyot léptünk ebben előre az elmúlt esztendőben. Szeretném leszögezni, hogy ez elsősorban az itteni magyarságnak köszönhető. Nem utolsó sorban a magyar szervezeteknek, így a legtöbb klubot, szervezetet, tagságot összefogó Ausztráliai Magyar Szövetségnek, a közösség érdekében felbecsülhetetlenül nagy munkát végző Magyar Élet munkatársainak, de ugyanúgy a szervezetekből kimaradt vagy azokba soha nem tartozó „egyéni magyarok" százainak és ezreinek. A nyugati magyarság, valamint az új hazai rend és az új kormány együttműködésének csak az első lépéseit tettük meg, de - bár lehet, hogy a kiteljesedéshez vezető út

hosszú és néhol göröngyös lesz - ezek a legfontosabbak közé tartoznak”.

Igen, az első lépések megtörténtek, de csak a mi részünkről, mert a külügyminisztériumból nem jött válasz. Ezt illetékes helyen szóvátettem, amikor ugyanaz év (1991) nyarán Budapesten tartózkodtam és látogatást tettem a külügyminisztériumban, ahonnét üres kézzel jöttem el: Jeszenszky Géza elmagyarázta, hogy kevesen vannak, nem tud kijelölni senkit, aki a nyugati emigrációval tarthatná a kapcsolatot. Figyelmembe ajánlotta az Uj Magyarországban vasárnap megjelenendő cikkét, amiben a külföldi magyarság és az ország viszonyáról lesz szó. A cikk bekezdése furcsán illett az általa közöltekhez: “... hogy a korábbi megosztottságot felváltsa az együttműködés...” És jött a megállapítás: “A hazai politikai átalakulással idejétmúlttá vált az „emigráció”, még inkább a „politikai emigráns” kifejezés, ezért a jövőben inkább beszéljünk csak külföldi, határainkon túl élő magyarságról.”

Visszatérve a témára (megszünt-e az emigráció), ma sem tudok mást mondani, mint amit akkori beszámolómban mondtam:

“Ha ez csupán teoretikus kérdés lenne, hajlanék rá, hogy fogadjuk el új megjelölésünket. Gyakorlatilag azonban az új megjelölés sem új, hiszen mi, politikai emigránsok eddig is külföldiek, határon túl élő magyarok voltunk. De nem minden külföldön élő magyar volt emigráns, mert nem minden külföldre került magyar jött el politikai okokból. Továbbiakban, ha a politikai okokból külföldre távozottakat e tényből kifolyóan egységesen emigránsoknak nevezzük, akkor együvé tartozónak nyilvánítanánk a kommunisták terrorja által elüldözött magyart azzal a kommunistával, aki azért emigrált, mert más módon kívánta nyomorgatni és kifosztani a magyar népet, mint Rákosi Mátyás vagy Kádár János. Vagy enyhébb esetekben a hatalomból és a húsosfazék mellől elkergetett pártemberek és politikusok is lényegében emigránsok, de mégsem azonosulhatnak azzal a zömmel, akik nemzeti érzésükből és keresztény világnézetükből kifolyóan ellenségei a kommunizmus, az ateizmus és a gyökértelen nemzetköziség minden formájának. így született meg a „nemzeti emigráció” fogalma és neve. A nemzeti emigráció legfőbb tulajdonsága, hogy elveti a bolsevizmus minden megjelenési formáját, és megalkuvásmentesen kívánja a magyar nép részére azt a politikai és gazdasági berendezést, ami megfelel a nemzet hagyományainak, keresztény hitének, történelmi szerepe visszaállításának. Követeli a nemzet egészének, elszakított részeinek is, szabad és há- boritatlan együttélését, a nemzet érdé