Amerikai Magyar Újság, 1999 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1999-01-01 / 1. szám
28 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1999. január keinek védelmét, polgári szabadságot jogrendet, szélsőségektől mentes politikai berendezkedést. A nemzeti emigráció nagy lelkesedéssel fogadta a magyarországi változásokat, de azokat nem tekinti befejezettnek, úgy véli, még sok mindennek változnia, javulnia kellene. Elégedetlen a nemzeti emigráció amiatt is, hogy nem sok változás történt a külföldi magyar tájékoztatás terén. Ez az a terület, amin a nemzeti emigráció történelmi jelentőségű nemzetvédelmi feladatot látott el, amit az új, nemzeti magyar kormány még nem vett át, talán annak megismerésével, jelentősége felfogásával is adós maradt." Ma is érvényes jó nagy mértékben az, amit ebben a témában a rendszer- változást követő harmadik évben írtam: Szabó Lőrinc „Ima a jövőért" című írásában, 1956 október 31-én így aggódott: “Magyarország felszabadult. Hadd kérdezzem azonban magamtól és mindenkitől: igazán felszabadult-e?! Felszabadult-e a további lidércnyomás lehetőségétől, felszabadult-e a megismétlés veszélyétől?!... Akként is fel kell szabadulnunk, hogy megmentsük magunkat és jövőnket az elmúlt tizenkét év bűneinek ismétlődésétől és ismétlésétől." Magyarországon 1989-ben megbukott az egypártrendszer. Magyarországról eltávoztak a szovjet-orosz megszálló erők 1991-ben. Hadd kérdezzem azonban magamtól és mindenkitől: igazán felszabadult-e?! Elhárultak-e a nemzet feje fölül azok a nemzetsorvasztó körülmények, amiket negyvenöt éven át idegen megszálló erők és nemzetellenes honi bolsevisták létrehoztak annak érdekében, hogy ez a nemzet a testi-lelki bomlásnak, az enyészetnek az útját járja?! Felszabadult-e az öncélú nemzeti tudat, a keresztény erkölcsiség, a magyar jövő vállalásának, a nemzeti hivatástudatnak a szelleme?! Valóban független lett-e az ország, valóban szabad lett-e a nemzet valóban megindulhat-e a demokratikus polgári társadalom építése, a szellem szabadsága?! Felszabadultunk-e a politika önkényétől, a pártemberek manipulációjától, a sajtónak, rádiónak, tévének lélekromboló tevékenységétől, a maffia-gazdálkodástól?! Felszabadultunk-e a társadalom kollektiv kizsákmányolásától, az érvényesülés korlátáitól, a bolsevizmus kiválasztottjainak az önkényétől, a megszólalás, a helytállás, a tiltakozás félelmétől? Az idegent kiszolgáló szolgalelkü beamter-szellemiségtöl, letargiától, a reménytelenségtől és a jövőtlenség bénultságától?" A szomorú tapasztalatok idején megfogalmazott szempontok és állásfoglalások felidézése után azt mondhatjuk, hogy az Orbán-kormány hivatalba lépéséig nem történt változás. Illetve ami változás volt, az nem sok: az An- tall-kormánnyal fennállott nagyon gyér kapcsolat természetesen teljesen megszakadt a négyéves liberálbolse- vista kormányzat alatt. Ezért is nagy reményekkel és várakozásai szurkoltunk a májusi választások idején. Ezért fogalmaztuk meg a választási eredményt annak megállapításával, hogy ez volt a fordulópont, innét már nem jöhet bolsevista restauráció a politikai hatalom terén - bár az ország fölötti hatalomnak ez csak egyik fontos területe -, de aminek létrejötte nyitotta meg a remény kapuit. Az új kormány új hangvételét fejezi ki dr. Martonyi János külügyminiszterexpozéja, amit éppen azért közöltünk teljes egészében, hogy érzékelhető legyen várakozásunk ezúttal reményteljesebb esélye. Visszatérve az alaptémára, az emigráció megszűnésének kérdésére, egy- remásra előjönnek megnyilatkozások, magánvélemények, több esetben illetéktelenek részéről. De emigránsok részéről is elhangzik, hogy megszűnt az emigráció. Például dr. Borbándi Gyula a Magyarok Világszövetsége küldött- közgyűlésén megtartott előadása keretében ezeket mondta: "A menekült magyarság történelmi érdeme, hogy mindezt megteremtette, és az emigrációs létállapot végéig eredményesen működtette. Az 1989/ 90-es magyarországi fordulat és a politikai emigráció megszűnte óta a nyugati magyar szellemi tevékenység és az erre irányuló erőfeszítés visszaesett, helyenként teljesen megszűnt." Rendben van, Borbándi emigráns volt, és volt egy olyan felvirradó napja, amikor úgy érezte, a mai nappal nem vagyok többé emigráns. Miért rónánk megérte, ha úgy gondolja, hogy mások is átestek ilyen megvirradáson, de helytelen, ha ezt mások nevében jelenti ki. Ennél súlyosabb megítélés alá tartozik a Magyarok Világszövetsége hírei között megjelent megfogalmazás, amit a Magyar Élet szeptember 17-i számának 8-ik oldalán közöltünk „Sajtótájékoztató 1998. augusztus 31." cím alatt. Az általam kifogásolt mondat a következő: “A Világszövetség küldöttközgyűlése a szervezet megalakulásának 60- ik évfordulója megünneplésével végződött. Örömmel állapították meg, hogy az emigrációs magatartás kora lejárt mind külföldön, mind belföldön, mert a demokratikus Magyarországot ma minden magyar magáénak érezheti.' A fogalmazás végtelenül szerencsétlen, mert aki nem volt ott, ebből úgy értesül, hogy a küldöttközgyűlés vállalta a Magyarok Világszövetsége egész hatvan éves múltját, és örömét fejezte ki afölött, hogy az emigráció (amiről negyven éven át csak rosszat hallottak) abbahagyta a (nyilván kifogásolható) magatartást. Sajtótájékoztatóban nagyon fontos a szabatos fogalmazás. Azért alkalmaznak sajtószóvivőt állami és magánszervezeteknél, hogy a sajtóba adott nyilatkozatok félreérthetetlen, szabatos megfogalmazással kerüljenek a közönség elé. Mi az, hogy “örömmel állapították meg”? Kik? Én ott voltam, ilyen határozatot, akárcsak megállapítást, nem javasolt senki és ha elhangzott, mint például Borbándi Gyula részéről, ez nem sajtótájékoztatóba való anyag. Az emigránsok tiszteletre méltó munkát végeznek évtizedek óta, nem illene tőlük így elbúcsúzni akkor sem, amikor már nincs szükség “az emigrációs magatartásra”. A helyzet az, hogy még nagyon is szükség van a munkájukra, és azért közöltem örömmel a külügyminiszter expozéját, mert úgy fogalmazott, hogy az országnak szüksége van továbbra is a külföldi magyarok szolgálataira. Azt pedig jó, ha megjegyezzük: az emigrációnak az a feladata, hogy ellásson olyan feladatokat, amilyeneket az ország nem végezhet valamiféle oknál fogva. És akinek fogalma van a diplomáciai munkáról, az nagyon jól tudja, hogy volt, van és min- digis lesz olyan feladat, amit csak - ha úgy tetszik - emigrációs magatartással lehet elvégezni. Méltánytalan egy történelmi küldetésnek ilyen nyegle lesöprése, mintha arról lenne szó, hogy a nebuló végre leszokott a körmerágásárcl. Pedig inkább tanítani kellene, hirdetni kellene követendő példaként országszerte az önzetlen hazaszeretetből fakadó olyan munkásságot, ami a távoli szülőhaza érdekében folyik. Akkor is, ha ott nem értékelik, akkor is, ha az emigráns már régen tudja, hogy lelkesedésének, szorgalmának, tehetségének emigrációs munkában megfogant gyümölcse nem neki terem, hanem annak a szülőhazának, amelynek nevében kitaszították, megrágalmazták, még gúnyolták is. Csak a szerzetesek odaadásához hasonlítható az emigráns kitartása és következetessége olyan ügyért, ami talán már csak az ő lelkében létezik. Nagyon jól tudjuk, hogy az emigráció élete véges. Véges emberi élethez kötötten olyan kihaló nemzedék, amely még hordozza a Horthy-időkben általános keresztény és nemzeti nevelésben kapott hazaszeretetei Sorvadunk, fogyunk, legjobbjainkat már eltemettük, de szerencsére vannak utódok is, fiatalok is. Engedjenek meg nekünk annyit, hogy mi magunk mondjuk meg, mikor szűnünk meg emigránsok lenni. A mohikánok még ma is tiltakoznak.
