Amerikai Magyar Újság, 1999 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1999-09-01 / 9. szám
1999. szeptember AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 29 A CSODA Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Semmi jel nem mutatott arra, hogy rendkívüli esemény van készülőben. A történelemírók tanúságtátele bizonyítja: a világot átformáló események mindig szürke hétköznaponként kezdődtek. A csoda mégis megtörténik. Szeretek a Váci utcában nézelődni, ilyenkor a Vörösmarty tér szökőkútoroszlánjait is megbámulom, sőt a felsorakozó vásári bódékat is elnézegetem tűnődve: akad-e vevő a sok cifra díszes portékára. Viszik haza a németek, a hollandok, az olaszok a faragott, festett fokosokat, a cifra térítőkét, a bőrös kulacsokat, s elképzelem micsoda mesét lehet keríteni a csikósokról, gulyásokról, vad lovakon száguldó pusztai zsiványokról, meg útszéli csárdákról, ahol maga a csokornyakkendős főpincér forgatta vadul a fokost, meg a ceruzáját. Ácsorgók így a téren elgondolkodva a minap, amikor észreveszem, hogy két hirtelenszőke, szeplős német fiatalember egy karikásostorra alkudozik. Cifra bőrsallan- gos dísznek vélem csak az ostort, bár sudara is van dús bojtra fonva. A két németet az izgatja: mi hasznát vehetnék e ritka szerszámnak? Hogy terelésre? Dehát mit tereljenek vele Münchenben? Autókat talán? Az eladó, aki magyaros ruhába öltöztetett városi kislány, mutatja nekik készségesen, hogy az ostorral pattintani lehet jó hangosan. Durrantani, ahogy mifelénk mondták. Akkorát szól egy ilyen ostor, akár egy puska. De persze, nem a két német kezében. Hiába próbálgatják közben tréfálkozva. Már vagy húszán is körül- állják őket a pestiek, akik szintén nem tudják, hogyan lehetne ezzel az ostorral durrantani. Melléjük lépek. "Bitte!" - nyúlok izgalommal az ostorért. Az eladó szeme biztat: mutassam be. Rám van talán írva, hogy értek hozzá? Vagy a mozdulatomon látszik? Fényes, tenyérbe simuló nyele van az ostornak. De rögtön érzem, kevés rajta a sallang, ezért kissé könnyű. Az ilyennel nehezebb durrantani. Úristen, hány ilyen ostorom volt nekem valaha gyermekkoromban! Falusi cimboráimmal együtt gyártottuk, bőrhulladékokból készítettünk rá sallangot, rafiából fontuk a sugarát, söprűs farokkal, azt erősítettük a szíj végére. Kissé eltávolodok a sétálóktól, aztán megsuhintom, majd gyakorlott mozdulattal visszarántom a süvöltő szíjat. Óriási durranás. Az összes galamb felröppen a környéken. Újabb csavarintás következik, még nagyobbat durran az ostor, szinte porzik a rafiából font sudara. És ekkor megtörténik a csoda. Szinte varázsütésre minden eltűnik körülöttem. Már nem a Vörösmarty téren, hanem az otthoni nagyréten állok, mezítláb, a rámbízott kis gulya a szomszéd kukoricásba lopakodott, csenevész kutyám pulit meghazudtoló csaholással ered a nyomába. Négyet-ötöt pattintok az ostorral, ebből értenek a tehenek. Futnom is kell a nyomukba, mert baj lesz. Hej, Riska! Vadul durrogtatom az ostort, miközben érzem a fű lágy selymét a talpamon. Aztán felocsudok, hallom az elárusító lány hangját. "Kérem" - mondja és gyengéden kiveszi kezemből az ostort. Átnyújtja a németeknek. Azok fizetnek. Boldogok. Viszik haza, Münchenbe, ahol bemutatják hogyan durran. De nem fog sikerülni! - önt el a káröröm. A kíváncsiak szétszélednek. Egy kisfiú jön az apja kezét fogva, izgatottan kérdi: "Papa, miért durrogott az a bácsi?" Az ránéz, megvonja a vállát: "A fene se tudja, kisfiam!..." Hogy nem történt csoda? De igen: bennem. Egy percig otthon jártam. Köszönöm Illés Sándor JÉZUS ARCA MAGYAR BÉLYEGEN Idén húsvétra a Magyar Posta különleges bélyeget jelentetett meg. A bélyegen Jézus arca látható, két külön részből összetéve. A baloldalit legtöbben már ismerik a torinói Lepelről, a másik fél ennek kiegészítése lenne, kicsit más színekkel, tónusokkal. A bélyeg tervezője, Svindt Ferenc grafikusművész elmondta, a bélyegen látható kép a Torinói Lepel Jézus arcának és Masaccio, XV. századi olasz festőnek a firenzei Santa Maria Novella templomban lévő freskójáról az Atyaisten arcának egyesítéséből született. Egy lelkigyakorlaton merült fel a kérdés, hogy a Megváltó arcára nézve imádkozzanak. A művész végignézve az elérhető Jézus-ábrázolásokat, úgy érezte, hogy egyetlen ember által alkotott Jézus-arc előtt sem tudna imádkozni. Akkor jutott eszébe a torinói lepel, ami már korábban lenyűgözte. Attól kezdve sokat tanulmányozta a leplet, mindig újabb és újabb dolgokat fedezve fel rajta. Aztán 1997-ben megkérték, hogy fessen egy-négy- zetméteres Jézus-arcot a Katolikus Karizmatikus Megújulás VI. Országos Találkozójára. Először arra gondolt, hogy lemásolja a Lepel Jézus-arcát. Az előkészületek során rátalált a Masaccio-freskóra. Megdöbbentette a hasonlóság: számítógépre vitte mindkét képet és kiderült: nemcsak hasonlóak, de szinte azonosak a vonások. Elméletileg lehetséges, hogy Masaccio ismerte a Leplet, s arról másolt, de akkor is kérdés, hogy miért az atyát festette meg róla? "Persze tudjuk, hogy Jézus és az Atya egy, de az ugyanezen a freskón ábrázolt Krisztus vonásai eltérőek. Különben is: a Leplen lévő, szabadszemmel alig kivehető, úgynevezett "negatív” képről vajon megfesthető-e ilyen pontosan, akár még egy ”Masaccio-szemű" embernek is? Neki nem állt rendelkezésére kinagyítható fénykép, számítógép, nyomdatechnika. Azt hiszem, ez egy sugalmazott kép" - mondotta a bélyeget tervező művész. MK Nem az a szegény, akinek kevés van, hanem aki többet kíván. Pázmány
