Amerikai Magyar Újság, 1999 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1999-01-01 / 1. szám
26 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1999. január Csapó Endre (Ausztrália) Az emigráció korai temetéséről... Akinek életében halálhírét költik, az sokáig él — így szól a mondás. Sokszor elhangzott — nem gyászolva, inkább örömhírként — hogy emigráció nincs többé. Először talán akkor, amikor nagyon korán és nagyon gyalázatosán levette az Egyesült Nemzetek Szervezete a napirendjéről a “magyar ügyet", legalizálva ezzel a vörös tankok-alkotta Kádár-kormányt és az újbóli szovjet megszállást. Nyugat ezzel következetes maradt korábbi irányvonalához. Ha nem is kimondva, de lényegét tekintve felszabadításként értékelte Magyarország lerohanását és Budapest ostromát 1956-ban, csakúgy mint tette a korábbival, ami 1945-ben történt Ezzel a nyugati diplomácia éppúgy megtagadta az ötvenhatosok emigrációs létjogosultságát, mint korábban a negyvenötösökét. De ettől a magyar nemzeti emigráció nem szűnt meg (léte nem kötődik valamiféle nagyhatalmi elismertetéshez). Ellenkezőleg, érzéseiben és elszántságában megerősödött, mert immár vállalnia kellett a magyar szabadság ügyét a nyugati politikában egyre eluralkodó nemzetközi baloldali irányzattal szemben is, és csak a nagyvilág közvéleményének 56-ban oly nagyszerűen megnyilatkozó szimpátiájára támaszkodhatott. A nemzeti emigráció leszerelése érdekében a Kádár-féle helytartóság meghirdette a “disszidáltak” részére az általános amnesztiát, így azok az ötvenhatosok, akiket nem ítéltek el távollétükben, hazaköltözhettek, hazalátogattak. Ez akkor számos ötvenhatos szervezetet megingatott, mert a tagok érthető okokból haza akartak menni szeretteikhez. Függetlenül a politikai zsarolástól, de ez a nemzeti emigráció egészére nem tudott semlegesítő hatással lenni. Iszonyú méretű összegeket költöttek az emigráció megtörésére. Kiképzett kémeket, provokátorokat küldtek ki nyugatra olyan feladatokkal, hogy beférkőzzenek a szervezetekbe és ott bomlasszanak, onnan híreket közvetítsenek, emigrációs vezetők hírnevét kikezdjék. A külképviseletek szorgosan igyekeztek főleg egyesületi vezetőket megnyerni a Magyar Nép- köztársaság iránti “megértésre” és szimpátiára. “Ma már mindenki hazamehet", “Ez a Magyarország már nem az, ami volt", "A szülőhaza visszavárja az idegenbe szakadt honfitársakat" - ilyen szólamok hangzottak el. Elővették a korábban megszüntetett Magyarok Világszövetsége nevét, amely mögé kommunista frontszervezetet építettek ki. Annak propagálására sok tízezer címre megküldték a szervezet lapját a Magyar Híreket, amiben nagy diadallal közölték a képes beszámolókat azokról, akik “lojálisak" lettek a magyar hazához a Magyar Népköztársasághoz. Hányszor mondták: nincs már emigráció. Lehet, hogy ez az erőfeszítés irtott nyomot hagyott, de a hosszú évtizedek alatt külföldön mindenütt létrejöttek a magyarok egyesületei, hitközségei, újságjai, magyarházai. Az emigráció élt, dolgozott, létét nem lehetett kétségbevonni. Eredményei jelen voltak a befogadó országok politikájában, de kihatással voltak a hazai politikai fejleményekre is. Ha röviden akartuk meghatározni a magyar emigráció célját, kívánságát, azt mondtuk: Magyarország felszabadulása. Felszabadulás a bolsevista rendszertől és a szovjetorosz megszállástól. Reményeinket kezdetben az táplálta, hogy nem maradhat ez így, a világ egyik fele szabadon, a másik fele rabságban. A világot irányító politikai erőket azonban másféle elgondolás vezette. Nem felszabadításban, hanem átalakításban látták a megoldást, így visszatekintve egy nagy ten/ következetes végrehajtásának a kontúrjait látjuk. Az egész huszadik századra visszatekintve, a háborúkat és a békekötéseket is beleértve. A kialakulóban lévő világrend kényelmes lehetőségei így alakulhattak csak kedvezően a ten/ részére: elvonul a szovjet hadsereg, de a bolsevista korszak társadalmi és politikai produktumai beleépülnek a post- kommunista korszakba, amely már magára öltötte a demokrácia ismertető kellékeit. A folyamat váratlanul és aránylag gyorsan folyt le. Politikai pártok léptek a színre, szavazás, kész a parlamenti demokrácia. Egy-két év, és nem lehetett ráismerni arra a szerelvényre, amit államnak nevezünk: úgy éreztük, úgy érezte az ország is, hogy a felszabadulás vér nélkül végbement Kétségtelenül sokak lelkében fogalmazódott meg a gondolat az emigráció létjogosultsága megszűnt Ebben a várakozásban az is benne vott hogy a magyar nép végre megfogalmazza azt, ami minket emigránsokat kezdettől fogva éltetett: ismét érvényesítheti nemzeti hagyományait, érzéseit, érdekeit. Itt történt az első csalódásunk: az ország népe részére nem vált kollektív élménnyé, a felszabadulás örömmámorává a kommunista rendszer bukása. Nem állt elő az intellektuális elitből elegendő olyan, akinek a nemzet talpraállása szívügye lett volna. Rájöttünk, mennyire kevés kívánság volt az, hogy “csak az oroszok kimenjenek”. Ebben az is benne volt, hogy a magyar nép majd elbánik a kommunizmussal, mint annak a rendje. Ez a csalódás volt a legfájdalmasabb. Ha röviden meg kell fogalmazni a csalódás okát, első kifogásunk az, hogy a megszálló fegyveres erővel Magyarországra kényszerített bolseviz- must nem minősítették bűncselekménynek, az általa hozott törvényeket nem érvénytelenítették. Nem tartottak alkotmányozó nemzetgyűlést, nem állították vissza a bolsevizmussal megszakadt magyar alkotmányosságot, a Szent Korona szerepét, a történelem folyamán szervesen kialakult magyar közjogi alapokat. Persze, lehetne mondani erre azt is, hogy könnyű beszélni külföldről, de tessék megérteni azt, hogy itt is a megélhetésért kell küzdeni, a mindennapiért. Ez igaz, de mi nem is a mindennapiért küzdő tömegektől hiányoljuk ezeket, hanem azt hiányoljuk, hogy már nincsen meg az a szellemiség a magyar értelmiségiek között, amiből kitelne a fent említett néhány nagyon lényeges követelmény. A nemzet akkor életképes, ha a mélypontban is a magasba vágyik, amikor nem felejti el múltját és elhivatottságát. Erre nem mentség a kenyérgond. “Magyarnak lenni nem állapot, hanem feladat és hivatás”, - így írja Márai Sándor még az etnikailag helyreállított Magyarországon, és ahogy folytatja, az is megszívlelendő: “A magyar nem romantikus, nem is álmodozó. Jellemző tulajdonsága és képessége a józanság, a valóságérzék, a helyes ítélőképesség. A magyarnak olyan arányérzéke van, mint kevés népnek Európában. A magyarság joggal hivatkozhat nemzetiségei és a világ előtt a cáfolhatatlan tényre és igazságra, hogy a legválságosabb időkben is hűséges maradt létezésének történelmi igazságához és alapjaihoz, a szentistváni állameszméhez, az ezeréves türelmi gondolathoz". Ennek a szemléletnek ma Magyarországon kevés tere van. Az áruló írás
