Amerikai Magyar Újság, 1999 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1999-09-01 / 9. szám
1999. szeptember AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 FÁY ISTVÁN "VENISANCTE" Lapjelentések szerint haladó szellemű politikusaink javasolták a közoktatás forradalmasítását, amennyiben minden olyan gyermek, aki betöltötte a harmadik életévét, iskolaköteles, így egész napját a szülői háztól távol kell töltenie. Ilyesmire még nem volt példa, mert egy 3-4 éves gyermeket az anyai szeretet és a család melegsége éltet. Akik viszont ismerik az "új világrend" megvalósításának lépésről-lépésre kidolgozott tervét, nem lepődtek meg ezen, hiszen ahhoz, hogy "nemzetközivé váljon a világ", mindenekelőtt a családot kell felszámolni, mert jól tudják a "világállam" ügyének pénzelői, hogy egy gyermek életét és karakterét az anyai szeretet és a környezet melegsége határozza meg. Tehát pedagógusoknak nevezett janicsárokkal igyekeznek igazoltatni gaztettüket. így elsőszámú feladatuknak az Istenben hívő, hazáját szerető sejt szétzüllesztését látják. A tisztességes emberek imádkoznak, hogy ez a gyalázatos merénylet kudarcot valljon. A felháborodás így is nagy. Reméljük, hogy az új, "demokrata" törvényhozás nem tűzi napirendre ezt a családbomlasztást. Ezért beszélek az új tanév kezdetén arról a régi világról, melyben Istenhitet, patriotizmust és műveltséget adott az iskola minden növendékének, a szülőkkel való teljes egyetértésben. Összehasonlításként aztán az utolsó évtizedek közoktatásának destrukciójáról írok röviden. Régen "Venisancte" volt a neve szülőhazánkban az új tanév ünnepének, mielőtt Roosevelt és Sztálin elosztották egymás között a világot, megteremtve a "demokráciát és az örök békét". Ez a latin kifejezés a Szentlélek segítségül hívását jelenti. Elsősorban a római katolikus tanítórendek iskoláiban használták és a tanév első napjának ünnepe volt. Ennek ellenére - ha nem is hivatalosan -, általánossá vált és úgy az állami, mint a protestáns intézetek ezt használták a nagy nap megjelölésére, mert akkor szükség volt még a Szentlélekre, hogy kérjük: adjon a következő esztendőben egészséget, erőt, tiszta észt, szorgalmat. Segítsen, hogy szüleinket, tanítóinkat, tanárainkat szeressük és becsüljük. Álljon mögöttünk minden bajunkban és terjessze ki áldását ránk, hogy előre haladjunk tanulmányainkban, s megtartsuk Isten parancsait. A szeptemberi napok derült, mély kék egükkel mindig visszavisznek a múltba és megrohannak az emlékek. Olyan dolgokról gondolkodom, melyeket ebben a világban már csak mi öregek ismerünk. Ugyanakkor nagy hálávak gondolunk azokra, akik hazánkat szerető, művelt keresztény emberré neveltek bennünket. 1924 szeptember első hétfőjén Édesanyám már korán reggel díszbe öltöztetett. Aztán reggeli után hátamra adta az új táskát, megcsókolt és azt mondta: "Isten segítsen kisfiam, hogy igaz ember legyen belőled. Tudod hol van az iskola, indulj el, Kupa Judit néni, a tanítód várni fog rátok a templom előtt". Ez volt az első utam, amit a fél órára lévő templomhoz egyedül kellett megtennem. Bevallom egy kicsit féltem, de megvigasztalt, hogy mindenfelől jöttek a gyerekek, akiket jól ismertem. A templomból Talatnay Dani bácsi vette át a fiúkat, a lányokat pedig tanítónőnk és bevonultunk a másfél méter vastag falú ősi református templomba - melynek egykor a kegyura boldogult dédnagyapám volt -, hogy áhítattal kezdjük az évet. Elénekeltük: "Az Úr énnekem őriző pásztorom". Ezután a lelkész, maga is hat gyermek apja szerető szavakkal figyelmeztetett kötelességeinkre (akkor még ilyenek is voltak) majd imádkozott, s együtt mondtuk el a "Miatyánkot", végül ismét zsoltár következett: "Szívemet hozzád emelem és benned bízom Uram". Innen mentünk át a 150 méterre lévő iskolához, a "Tudomány szent csarnokába", fiúk a fiúkkal, lányok a lányokkal kéz a kézben. Életemben akkor láttam először tantermet. Két padsor volt. Egyikben a fiúk, a másikban a lányok ültek. Mikor tanítónőnk beírta neveinket az ülésrendbe, azzal kezdte: "Gyerekek, most tanulunk egy szép nótát, melyet soha nem szabad elfelejtenetek". Ezután elénekelte azt. A hatéves gyerekek nagyon fogékonyak, így pár percen belül zengett tőle a terem: "Újonc vagyok én még itten De megsegít a Jóisten, Ha tanulok, iparkodom, Derék ember lesz belőlem". Ezután mindenki megpróbált tehetségéhez képest "derék ember" lenni. Ha pedig valami nem ment a rendes mederben, ott volt a nádpálca és a tenyeres, körmöst, vagy fenekest kapott a haszontalan gyerek aszerint, ahogy megérdemelte. így telt el négy esztendő az "elavult" pedagógiai gyakorlatával, de akkor még a tanítók és a szülők között teljes volt az egyetértés. Ezalatt megtanultunk helyesen írni, olvasni és számolni. Ismertük a négy alapműveletet, s a szorzótáblát olyan biztonsággal, ha valakit felkeltettek álmából és megkérdezték mennyi 9x7, azonnal rávágta: 63. És érdekes módon még számológépre sem volt szüksége. Mikor így visszaemlékezem, meg kell még jegyezni, hogy legérdekesebb tárgy a "beszéd és értelemgyakorlat" volt. Ez megtanított bennünket anyanyelvűnk szabatos használatára és ami legfontosabb, hazánk történelméből és földrajzából megismertük mindazt, amire egy tíz éven aluli gyermeknek szüksége lehet. Ugyancsak örökre belénk vésődött legalább 40-50 vers, a sok szép dal, nem is beszélve a zsoltárokról. Középiskola Aztán eljött a nap, mikor elindultunk a "magasabb tanulmányok felé” . A földműves gyerekek legtöbbje az ötödik és hatodik osztályba, az iparosnak, tanítónak készülők és a kereskedelmi iskolába pályázók a polgári iskolába, öten mentünk csak gimnáziumba. Én a budapesti
