Amerikai Magyar Újság, 1999 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1999-01-01 / 1. szám
22 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1999. január KIT VÉD AZ IRATFELTÁRÁSI TÖRVÉNY? "Az egykori állambiztonsági szervek és azok iratai Németországban és Magyarországon" címmel megjelent egy könyv, amelynek sajtóbemutatóját a budapesti Geothe-Institut- ban tartották. Működik Németországban az egyesülés óta egy hosszú nevű intézmény: az "Egykori Német Demokratikus Köztársaság Állambiztonsági Minisztériumának Iratait Felügyelő Szövetségi Biztos Hivatala". Ennek igazgatója: dr. Peter Busse és az 56-os Intézet ügyvezető igazgatója, Hegedűs B. András mutatta be a könyvet a sajtó képviselőinek. Busse úr a német törvényhozás legnagyobb sikerének tartja, hogy mindkét politikai oldal egységes volt annak kimondásában, hogy mindenkinek joga van betekinteni saját aktájába, mert ez a legalapvetőbb jog, az információ joga. De nemcsak a magánszemélyek - zömében az egykori áldozatok — érdeklődnek, hanem a hatóságok is, mert nem maradhat közszolgálatban olyan személy, aki a keletnémet állambiztonsági hivatalnak, ismert nevén: a Stasinak dolgozott. A Stasi tevékenységét tudományosan is fel kell dolgozni, mert a keletnémet tartományok lakói közül sokan tekintenek vissza nosztalgiával az NDK-ra. Főként az idősek és az akkori időket nem ismerő fiatalok. A kommunizmus legitimációjával kívánnak szembeszállni annak a vándorkiállításnak a segítségével, amely a Stasiról szól, és amelyet tavasszal Magyarországra is elhoznak. Egyébként 180 km aktát és 40 millió kartoték lapot, valamint mikró- filmet kell feldolgozniuk, ez zömében megtörtént, de az anyagnak mintegy tíz százaléka még hátravan. Például azért, mert a Stasinál az utolsó pillanatokban nekiláttak az iratok megsemmisítésének. A szerencse az - mondta némi iróniával Bosse úr -, hogy az iratmegsemmisítő gépek NDK gyártmányúak voltak, kis kapacitással.. De így is 20 ezer sáv széttépett anyagot találtak, ezeket most próbálják, mint puzzle-t összerakni, de van olyan anyag is, amely végképp megsemmisült. Ez komoly nyugtalanságot váltott ki Bonnban, hiszen a Stasi "bedolgozói" között igen jelentős számú nyugatnémet polgár is volt. Hegedűs B. András kis szomorúsággal állapította meg, hogy Németország mérföldekkel jár előttünk a műit feltárásában. H. B. A.: Ennek sok oka van, elsősorban az, hogy Németország egyesítése után az egykori nyugatnémet tudományos és állami szervek létrehozták ezt a hosszú nevű hivatalt, amelyet karizmatikus vezetője után Gauck-hi- vatalnak szokás nevezni, és óriási pénzt fordítottak arra, hogy az iratokat föltárják. Ez az egyik oldala a dolognak, a másik oldala az, hogy a Németországban hozott törvények jobbak mint a magyar törvények. Végül is itt két parlamenti perióduson keresztül — a harmadikat még nem lehet emiatt bírálni -, nem sikerült egy olyan levéltári adatvédelmi és iratfeltárási törvényt hozni, amely akár a kutatók, akár az érintettek, ha úgy tetszik: az áldozatok érdekeit szolgálta volna. R. (rádió): Ön, mint igencsak érintett személy biztosan megnézte már saját iratait... H. B. A.: Természetesen megnéztem. Nem csak azért mert kiváncsi ember vagyok, hanem mint kutatót is érdekelt. És egyrészt a törlések a törvényi rendelkezések folytán néha nevetségesen tanulmányozhatatlanná vagy értelmezhetetlenné teszik a kiadott iratokat. Másrészt azt mondhatom, hogy rendkívül sok és érdekes részletkérdést tudhat meg az ember mind saját magáról, mind azokról akik ügynökökként "rá voltak állítva", még akkor is, ha ezeknek a nevét nem tudja meg. R.: A németeknél megtudja... H. B. A.: A németeknél megtudja, hát ez a nagy diferencia! De azért azt is el kell mondanom, hogy 4-5 ügynökjelentés olvasása után az összefüggésekből egy átlagos, memóriával rendelkező ember csak-csak rájön arra, hogy ki volt a ráépített ügynök. R.: Persze, ki lehet következtetni, de azért az sértő az áldozatokra nézve, hogy a bűnöst védi a törvény, annak a személyiségi jogait azzal, hogy ~ szakkifejezéssel élve « kitakarják a nevét. H. B. A.: Igen, hát ez az, amit mondtam, hogy Németországban időben jobb törvényt hoztak, míg Magyarországon nagy késéssel rossz törvényt hoztak. De többet a semminél, s a kutatók igenis tudnak dolgozni. R.: Jelen volt a könyvbemutatón Kónyáné dr. Kutrucz Katalin az egy éve felállított Történeti Hivatal elnökhelyettese. Őt kérdeztem a magyar állambiztonsági iratok iránti hazai érdeklődésről. Dr. K. K.: Nálunk havonta 150-200 kérelem érkezik, de én azt hiszem, hogy amint a hivatal be tud indulni már egy megfelelő helyen, megfelelő munkakörülmények között, akkor ez az érdeklődés nagyobb lesz. Csak egy dolgot hadd mondjak: lehet, hogy nagyobb lenne az érdeklődők száma, de nem találnak meg bennünket. Elfelejtettek bennünket berakni a telefonkönyvbe! R.: Ez elég kellemetlen! De ha valaki érdeklődik, az is azt tapasztalja -- mint hallottam -, hogy éppen arra nem kap választ, amire talán a legkiváncsibb: ki is jelentette őt föl annak idején. Mert ugye ki vannak takarva ezek a nevek? Dr. K. K.: Az a helyzet, hogy a mi törvényünk más. A mi törvényünk megtiltja számunkra, hogy az ügynök nevét kiadjuk. R.: Vajon ezen a törvényen nem lehet változtatni? Dr. K. K.: De lehet. Ezt már sokan kérdezték, de mindenkinek csak azt tudom válaszolni, hogy a labda az Országgyűlés térfelén van, ott is volt... R.: Dr. Kutrucz Katalin kérte, hogy a telefonköny- ből hiányzó címet és számot közöljük olvasóinkkal, hiszen számítanak a külföldön élő magyarok érdeklődésére. Cím: Történelmi Hivatal, H-1051 Budapest, Nádor u. 4. Telefon és fax: 36-1-318-5940. Kérjük, hívja fel barátai figyelmét lapunkra!
