Amerikai Magyar Újság, 1999 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1999-07-01 / 7-8. szám
1999. júl- aug. AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 9 FÁY ISTVÁN STEPHANOS, VAGY ISTVÁN Szülőhazánkban a két világháború között nemzeti ünnepeink a hagyománytisztelet és fajtánk öntudata jegyében zajlottak le. Ezek közül legnagyobb pompával országalapító szent királyunk névnapját ünnepelte meg az ország. Azt hiszem sokan emlékeznek még rá, hogy a Koronázó Mátyás Templomban tartott ünnepi mise után első uralkodónk jobbját körmenet kísérte végig a várban, élén az államfővel és az ország első zászlósurával, a hercegprímással, akiket a kormány, a főrendek, az ország- gyűlés két házának tagjai és a honvédség díszzászlóalja követett. Vagyis ilyen formában rótta le kegyeletét a hivatalos Magyarország. Rendkívüli jelentősége volt az egyes országrészeket képviselő, pompás nemzeti viseletben résztvevő küldöttségeknek is. 1945-től a sok százados hagyományokat ébren tartó emlékezés megszűnt. Arra való tekintettel azonban, hogy ez a nap milliók ünnepe volt, a népünkre kénysze- rített bolsevista gyarmatosítók nem mertek hozzányúlni addig, amig "szalámi politikájuk" meg nem teremtette ehhez a feltételeket. 1949-ben érett meg erre a helyzet, mikor kierőszakolták az egypárt rendszert és a választásoknak nevezett cirkusz 97 százalékos többséget eredményezett nekik. Győzelmük után első dolguk volt törvénybe iktatni az új alkotmányt és eltörölve az ezeréves királyságot, köztársasággá tették hazánkat. Akkor lett augusztus 20 az "Alkotmány ünnepe", melyet négy évtizeden át kommunista szólamokkal, vörös jelmezben, nagyszabású ivás-evés- sel ünnepeltek azok, akiknek volt mit enni és inni. Ez a változás a szovjet fegyverek árnyékában éppen olyan érvénytelen és szomorú volt, mint az 1921, XLVII. törvénycikk, mely a "győztes" nagyhatalmak retorzióval való fenyegetésére detronizálta a Habsburg-Lotharingiai házat. Mindkettő a nemzet megszégyenítése, hazánk megalázása volt. Ettől kezdve az emlékezés az emigrációra maradt, mely hazátlansága első pillanatától követte az elvet, amit későbben, kanadai látogatása alkalmával Kodály Zoltán a következőképp fogalmazott meg: "Ti vagytok a magyarság nyolcadik törzse. Az a hivatásotok, hogy hangot adjatok mindannak, amit otthon nem lehet elmondani". Minden szava igazság, amit betű szerint meg is tartottunk immár negyvennyolc éve. Azóta tanúi voltunk a " nyugati győztesek" által "nagy szövetségesüknek" ajándékozott Közép-Kelet-Eu- rópa politikai földcsuszamlásának. Megszülettek a parlamentáris demokráciák, több párt részvételével. így szülőhazánk is a "népuralom", a szólás, sajtó és minden egyéb szabadság boldog élvezőjévé vált. Ezalatt persze nem a magyar milliók értendők, hanem a haszonélvező "új demokraták" hada, a bolsevizmus örökösei, akik a "hetediziglen" elve alapján, soha meg nem szűnő sérelmeikre hivatkozva lehetetlenné tesznek minden olyan törekvést, ami nem az ő hatalmukat és anyagi érdeküket szolgálja. Ennek ellenére mégis sor került Szent István napjának, mint nemzeti ünnepnek a törvényhozás által való visszaállítására. Korántsem volt ez egyhangú határozat. Míg a történelmi hagyományokat és a múltunk évezredekbe nyúló hagyományait tisztelők lelkesedéssel fogadták, a hazátlan "világpolgárok", akik a pénz és a hatalom tényleges urai, gúnyt űztek belőle. Egyik "ellenzéki" párt vezetője például cinikusan "svájci sapkának" nevezte a Szent Koronát, amit Mr. Carter, az USA elnöke Kádár Jánosnak ajándékozott nyilvánvalóan a demokrácia építése terén elért érdemeiért. Ugyanakkor a hazát tagadó bolsevista csavargó még csak bocsánatot sem kért kegyeletsértő pimaszságáért. Nem is baj, fontos az, hogy a Nemzeti Múzeumban elhelyezett kegytárgy vonzza a bámészkodókat, a Szent István-napi parádé pedig a nemes valutával fizető túristák ezreit, akik úgy bámulják azt, mint valami kannibál törzs rituális önkívületét, de hát "business is business", fő a haszon. Nem kétséges, hogy a magyarság túlnyomó többsége ma is teljes szívvel és büszkeséggel emlékezik első királyunkra ezen a napon, szülőhazánkban és az emigrációban egyaránt. Van azonban ennek az ünnepségnek egy szépséghibája. Disszonáns hang ez, amit egy félrevezetett csoport, vagy ha úgy akarjuk: szekta - egyébként jószán-dékú, igaz magyarok - akik, azt állítva, hogy nem lett volna szabad felvenni ezer évvel ezelőtt a kereszténységet, - mint a kazárok tették, akik inkább a zsidó vallásra tértek - mert az olasz és német bencések a király beleegyezésével könyörtelenül megsemmisítették az egy Istent hívő, évezredekbe visszanyúló magyar vallást, mitológiát és népi hagyományokat. Véleményük szerint idegen papok térítése és idegen vallás nélkül, régi hitünkkel, szokásainkkal s erkölcsünkkel is nagyhatalom lettünk volna Európa közepén. Ennek állításához azonban a történelmi ismeret teljes hiánya kell a 955-ben elszenvedett Lech mezei katasztrófád vereség után, mely megteremtette a német egységet. Akik ma is hangos szóval hirdetik, hogy az akkor még szellemileg idegen, sőt a pogányságot ellenségnek tekintő földrészen Magyarország megtarthatta volna nagyhatalmi helyzetét, azok vagy fantaszták, vagy pedig felelőtlen demagógok által becsapott áldozatok, akik elhiszik ezeknek a minden logikát és történelmi tényeket semmibe vevő "tudósoknak" a tévtanait. Állításomat egy Calgaryban élő barátomtól kapott 26 gépelt oldalas tanulmánnyal tudom bizonyítani. Ennek írója: gróf Sugár Frack Dénes, a filozófia doktora. Az írónak sem a szakterülete, sem pedagógiai működésének helye nincs feltűntetve. Egy azonban bizonyos, hogy az "ősmagyarok" jól ismerik, mert csaknem szó szerint szajkózzák, amit a tudós írt, akiről azt hiszem, hogy vagy gyengeelméjű, vagy destruktív bajkeverő. Sajnos nem ő az egyedüli e kereszténységet megtagadó rögeszme hirdetésével.
