Amerikai Magyar Újság, 1999 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1999-07-01 / 7-8. szám
2 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1999. júl.- aug. AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG P.O. BOX 7416 BALTIMORE, MD 21227-0416 USA T/F: 410-242-5333-Szerkeszti: Soós József Előfizetési díj egy évre 23 dollár. Nyugdíjból élőknek (csak USA) 20 dollár. Kanadába 24 dollár. Tengerentúlra légipostával 34 dollár, hajópostával 25 dollár. Az előfizetést USA dollárban és USA bankra szóló csekkel vagy pénzesutalvánnyal kell fizetni. A lapban megjelent írások nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztő véleményét, s azokért minden esetben a szerzőik felelősek. Kéziratokat, fényképeket nem örzünk meg és nem küldünk vissza. Javítás jogát fenntartjuk. Szabályosan gépelt és kijavított írások a közlésnél előnyben részesülnek. AMÍG nem késő... Ébredjünk rá, amig nem késő, a Rontás szelleme - vén kerítő — álruhában jár körülöttünk, hódit és bódit itt közöttünk, hogy aztán csúfolva, gúnyolódva, durva kézzel magához rántva, meggyalázza a Szépség arcát, az Alkotónak földi mását. Hirdesse ki-ki a maga módján, saját nyelvén, saját hangján, beszédben, vagy leírt szavakban, egyszerűen, vagy hangzatosán, furulyával, harsonaszóval, ecsetvonással, faragással... Művészek, írók, zenészek: ne hagyjuk megrontani a szépet! Közös erővel el is érnénk, a Rontás szellemét legyőznénk. Ha mindannyian összefognánk, együttesen visszahozhatnánk, megmenthetnénk a Szépség arcát, az Alkotónak földi mását. Panajothné László Márta ARATAS ŰRÜGYEN Lágy fuvallat tereli be hozzám a nyarat. Már korábban is érkeztek jelzések a közeledtéről, különböző illatok adták hírül, hogy pazar ruháját magára öltötte. Ez az illatos déli szél betereli hozzám olykor a város zsongó zajával együtt a közeli Keleti pályaudvar lüktető érverését is. A teraszon ülve hallom ilyenkor az ütközők csattogását, amibe belekiállt egy-egy mozdony is riadtan. Elég, ha behunyom a szemem, s máris szárnyra kelek magam is. Újabban már csak így utazom haza, gondolatban. Mert mennem kell, itt a nyári vakáció, s amint hazaérek, nyomban lerúgom a cipőmet, és mezítláb szaladok ki az udvarra, majd a rétre, mint régen. Ilyenkor már kalapálták a kaszákat: mintha a föld szíve dobogna egyre gyorsabban. Fekszem képzeletben most is a régi ágyon, a régi házban, ahol felnőttem. Betájolom magam újra, ahogy szoktam: balra van a kis ablak, amely a mama virágoskertjébe nyílt, jobbról nyílik az ajtó a konyhába, talán most is van még az asztalán egy tálkában néhány sült csirkecomb, nekem tette félre a mama, ha későn érkeznék, nehogy éhesen feküdjek le, Az aratás kezdete volt nálunk mindig a legnagyobb nyári ünnep. Apám ébresztett ilyenkor, leült az ágyam szélére, s megrázott gyengéden: "Indulnunk kell!" Segítettem a lovat befogni, a mama kapaszkodott fel utolsónak a szekérre, hozta a szalmával bélelt kosárban a napi elemózsiát. Nyugtalan vagyok, amikor erre gondolok. Mennem kellene. Hallom a pályaudvari hangszórót: "Gyorsvonat indul a hatodik vágányról!" Mennék vissza újra a régi aratásokra, bizsereg bennem az emlékezés, nem is tudom, lehetne-e szebb feladatom az életben: mint mégegyszer aratni a Bácskában! A nagyapától örökölt földön, a forró nyárban. Persze ezek már csak amolyan képzelődések. Akár a mama hangja, amelyet a múltkor is tisztán hallottam. Hozzám szólt, és azt mondta nekem: Kisfijam! Mert ő mindig így mondta, "jé"-vel, amikor megsimogatta a fejem: "fijam!" Ha bánatom volt azért, hogy vigasztaljon, ha öröm ért, akkor azért, mert velem örült. Elnézést kérek, hogy megint őt, a mamát említem. Többen is mondták már nekem a múltkor, hogy sokat írok a mamáról. Amikor ezt hallottam, elröstelltem magam, s nem tudtam mit válaszolni. Mondjam, hogy ő mindig velem van, s némán beszélgetek vele? Egyesek szerint elég, ha anyák napján szólunk róla, én meg most a nyárról beszélek. A régi aratásról, a forróról, a verejtékesről, amikor még nem voltak kombájnok, csak kaszák és sarlók. De nem tudom, lehet-e a mama nélkül egyáltalán visszaemlékezni valamire. Tegnap délután a Városliget árnyas padján ültem, és a szomszédos játszótérről odalebbentette hozzám az il- latözönnel a déli szél egy anya fiát hívó szavát. Nem szé- gyenllem, én akkor hirtelen sírva fakadtam. Mert eszembe jutott, nekem már harminc éve nincs, aki a fejemet simogatva azt mondja: Kisfijam... Illés Sándor
