Amerikai Magyar Újság, 1999 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1999-06-01 / 6. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1999. június új határok mentén lévő felvidéki és a Partiumnak nevezett, -- románoknak szánt -- területeket hagyják meg hazánknak, mert azok lakossága vagy színmagyar, vagy túlnyomó többségben az. Majd hivatkozva a Wilson által megfogalmazott "népek önrendelkezési jogára", a vitás területeken népszavazás elrendelését javasolta, de minden eredmény nélkül. Érdekes azonban megjegyezni, hogy az elsőszámú ellenség Németország egyes területein: Sziléziában, Schleswig- Holsteinben, s a Saar-vidéken a lakosság döntötte el hová óhajt tartozni. Merev visszautasításuknak egyedüli oka az volt, hogy Benes, Masaryk és a románok előtt egy pillanatig sem lehetett kétes, ha erre sor kerül, akkor rablási szándékuk feltétlenül meghiúsul. Clemenceau és Wilson viszont bosszúszomjuk véres ködében csak ezekre a hazudozó politikai útonállókra hallgattak. A békeparancs végleges szövegét 1920. május 20-án adták át diplomatáinknak és ez ellen nem volt további fellebbezés. E szégyenteljes okiratot hazánk részéről Bemard Ágost és Drase Lázár voltak kénytelenek aláírni Ezzel hazánk normális élete hosszú időre megbénult. A történelmi Magyarország 325 ezer négyzetkilométeres területéből elvesztettünk 239 ezret, lakosságunk kétharmad részét, felbecsülhetetlen értékű felvidéki és erdélyi kultúrkincseinket, erdőségeinket, valamennyi nyersanyag forrásunkat és mindezen felül fizetnünk kellett az aránytalanul magas hadikárpótlást. Clemenceau, az ördögi méregkeverő, mikor bosszúvágyát kielégítette, 79 éves korában visszavonult. Utódja, Millerand miniszterelnök azonban belátta, hogy az igazságtalan békekötésnek igen súlyos következményei lehetnek, ezért kilátásba helyezte az esetleges későbbi revízió lehetőségét. Ha nem is ilyen nagy mértékben, de hasonlóan járt Németország és Ausztria is. A Szövetséges Hatalmak szűk látókörükkel saját győzelmük veszteseivé váltak, amikor csak bosszúállásra voltak képesek, mert felelőtlen vezetőik nem vették észre a történelmi, gazdasági, etnikai helyzetet és nem is akarták ezt megismerni, mivel elvakult diadalmámorukban Európa sírásóinak, Benesnek és Masaryknak feltétlen hitelt adtak. Feldarabolták a kontinens legtökéletesebb stratégiai egységét, nem mérve fel, hogy ez lehetett volna az egyetlen ütköző állam a német és szláv terjeszkedés elhárítására. így veszedelmes nemtörődömségükkel már 1920-ban elvetették a végső leszámolás magját, melyre az amerikai üzlet és profitéhség rátette a koronát Jaltával és az 1947-es békediktátumokkal, hogy egy ezer esztendős közép- és kelet-európai országot a bolseviz- mus rabszolgájává tegyen, az emberiséget pedig egy világkataklizma szakadékának a szélére sodorja. Az 1920 és 1939 között eltelt idő történetét jól ismerjük. Nem volt az más, mint német részről a vissza- ütésre való felkészülés, az egykori és sajnos a későbbi győztesek részéről pedig annak felismerése, hogy a történelem logikája könyörtelenül következetes, tehát közeleg a végső leszámolás órája. Hazánk Amerikától, az angoloktól és a franciáktól semmit nem várhatott, így jogos igényei elérésére kénytelen volt azokhoz csatlakozni, akik támogatták revíziós törekvéseit. Ha bárki azt állítja, hogy Magyarország részéről ez az orientáció valami különös lelkesedés volt a hitleri Németország vagy Mussolini Olaszországa és rendszere iránt, az tévedésben él, mert nem látja be, hogy szükséghelyzetben egyedül a reálpolitika vezet eredményre. Most, 1999-ben régen túl vagyunk már a második világháborún és reméltük, hogy a 45 éves bolsevista rabszolgaság idején is. Földünk olyan kavargásban él, mint az ős-ködből kialakuló Világegyetem, erőterének stabilizálódása idején. Az emberiség békére és szabadságra vágyik, különösen Kelet- és Közép-Európa népei, mert az 1947-ben aláírt békeparancsot követő évtizedek és Amerika - egykori szövetségesei (lengyelek, csehek) - és ellenségei ellen elkövetett árulása után, végre a maguk urai szeretnének lenni. Egy 1972-ben, Magyarországon keltezett levél nagyon találóan mondta: "A Szovjetunió és csatlósai, az etnikai tömegek, tektonikusán rengetik a nagy birodalmat, mert elegük van a társbérletből. Nem egészséges a medvével együtt aludni és nem is higiénikus”. Végre ráébredtek erre az elnyomott milliók és reméljük, hogy rövidesen belátják: a gyűlölködés mindig pusztulást okoz, ezért csak egymás megértésével kereshetik az egészséges kibontakozást valamennyiük hazájában: a Kárpát-medencében. Azonban nem az elszakított véreinket halálos ellenségeink kénye-kedvére kiszolgáltató "alapszerződések" árulásával, hanem a közös haza több, mint egy évezredes történelmi hagyományainak tiszteletben tartásával. Sarasotai Olvasónk leveléből; "...a helyi Kossuth Klub Kisvarsányi Éva vezetésével, óriási kultúrmunkát végez. Már két neves előadásunk volt a helybeli operaház, a Zeneakadémia legjobb növendékeivel. Úgy jönnek már hozzánk, mintha haza jönnének. Jövőre már egy országos körútat is csinálnak. Most tárgyalunk arról, hogy részleteket fogunk adni a Bánk Bánból. Persze ez hatalmas munka lesz számunkra, de nagy dicsőség is. Orosz Ildikó, a beregszászi tanárképző intézet igazgatónője, akit többezer dollárral segített a klub a kárpátaljai magyar iskolákért tett erőfeszítéseiért, egy nagyon szép és komoly előadást tartott. A havi előadásokon kívül, minden második hétvégén van egy szabadegyetemi előadásunk is, amit az új Selby Könyvtár termeiben tartunk. Igazán büszkék lehetünk a Kisvarsányi házaspárra, mert nemcsak számunkra jelentősek ezek az előadások, de belevesszük a sarasotai amerikai intelligenciát is, s egyre többet mutatunk be nekik magyarságunkról, kultúránkról. Nem régen volt egy kultúrestünk az 1848/49 százötven éves évfordulója alkalmából, őszintén mondhatom, hogy az előadás megállta volna a helyét a Nemzeti Színházban. Az összekötő szöveg adta meg Petőfi kiértékelését a magyar- és a világirodalomban. Közben kiváló előadásban voltak szavalatok és zeneszámok. Ez a Kisvarsányi házaspár egy magyar dicsőség." Sz. M.
