Amerikai Magyar Újság, 1999 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1999-06-01 / 6. szám
1999. június AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 FÁY ISTVÁN 79. ÉVFORDULÓ 1920. június 4, a legszomorúbb dátumok egyike Magyarország történetében. Hetvenkilenc esztendeje azon a napon kényszerítették hazánk két megbízottját, hogy aláírja az első világháborút befejező békekötést a Ver- sailles-i Trianon kastélyban, ami nem volt semmi más, mint a legaljasabb merénylet egy évezredes nemzet ellen, mely minden időben a keresztény Nyugat védőbástyájaként teljesítette európai feladatát. A győztes hatalmak vezetői ezt az egész világot katasztrófába döntő, szégyenteljes terrorcselekményt békekötésnek nevezték, holott kizárólag a bosszú, a gyűlölködés, a rosszindulat, valamint a történelem, a geográfia és etnikai helyzet ismerete teljes hiányának szülötte volt. Georges Clemenceau és Woodrow Wilson odáig mentek felelőtlenségükben, hogy az évszázad leghírhedtebb két politikai kalandora: Edward Benes és Thomas Masaryk hazu- dozásainak hitelt adtak anélkül, hogy állításaik igazáról meggyőződtek volna. Ezért rákényszerítették a veszteseket, elsősorban hazánkat, a megalázó bosszúirat aláírására. Képtelenek voltak annak felismerésére, hogy a következmények tönkretehetik egész Európát is, mert Magyarország szét- darabolásával megsemmisítették a kontinens legtökéletesebb földrajzi, gazdasági és stratégiai egységét, melyről Anthony Eden az ötvenes években kijelentette az Observer munkatársának: "A Magyar Királyság megsemmisítése végzetes volt Európa jövőjére. Nagyon kívánatos lenne pedig hogy az ott élő népek, melyek egykor a birodalmat alkották, egy napon újra békés együttlétben élnének". Lehet, hogy e kiváló "demokrata" az alapszerződésekre gondolt. Hosszú évszázadok folyamán minden háborút békekötéssel fejeztek be az érdekeltek, de ezek a megállapodások legalább megtartották a tisztesség látszatát, mert már a középkorban is tudták, amit Márai Sándor a következőképp fogalmazott meg: "Az ellenség soha nem lehet más, — még tárgyalás közben sem, — csak ellenség". Éppen ezért a győztesek nem akartak támadási felületet teremteni maguk ellen már az első pillanatban. Ismerünk néhány "jó békét" és ismerünk még több rosszat. A modern kor igazságtalan békekötésének iskolapéldája azonban a Trianonban elkövetett országrombolás. Olyan részrehajlóan talán soha nem vádoltak egyetlen országot sem, mint hazánkat. Kétségtelenül voltak hibák (hiszen hol nincsenek), de nem szabad elfelejteni, ~ és ezt Clemenceaunak, vagy Wilsonnak nagyon jól kellett volna tudni, mint államférfiaknak, - hogy Magyarország 1526-tól gyarmati sorban tengődött, de az 1867-ben kötött megegyezés után sem volt szabad ura akaratának. Éppen ezért tisztában kellett volna lenniük azzal, hogy nem mi kezdtük a háborút, csak akaratunk és nemzeti érdekeink ellenére belekényszerítettek abba. Ugyanakkor katonáink százezreinek véráldozatával mi fizettük a legmagasabb árat olyan ügyért, amelyhez semmi közünk nem volt. 1914-ben mindenki azt jósolta, hogy a "büntető hadjárat" katonai séta és szüretre már otthon lesz a győztes hadsereg. Sajnos rövidesen bebizonyosodott, hogy ez a hit oktalan derűlátás volt. Aztán 1916. november 21-én meghalt Ferenc József és világossá vált, hogy a testére szabott kettősmonarchia összeomlása rövid idő kérdése. Súlyosbította a helyzetet, hogy utódja, IV. Károly, — aki a fronton saját szemével látta az emberi szenvedést — mindenáron véget akart vetni annak és ezért a békés megoldást kereste. Sajnos a tapogatózásokat olyanokra bízta, akiknek a szellemi és diplomáciai adottságaik hiányoztak egy ilyen súlyos nagy körültekintést kívánó feladatra. Tisza Istvánt pedig az egyetlen olyan embert, aki talán képes lett volna rá, hogy valami eredményt elérjen, leváltotta. De leváltotta annak legbizalmasabb emberét, Burián Istvánt, a Monarchia zseniális külügyminiszterét is, nehogy tudomást szerezzenek a titokban elindított, szervezetlen akcióról. Végül aztán összeomlottak az uralkodó béketervei, mert a korlátlan búvárhajó harchoz való csatlakozás magával hozta Amerika beavatkozását, mellyel a háború sorsa megpecsételődött. (A "demokrata" dögkeselyűk mindenre képesek egy kis haszon reményében.) Tragédiánk talán mégis az volt, hogy a destruktív "közjogi ellenzék" által kitermelt Károlyi Mihály lett az államfő összeomlásunk után. Budapest városparancsnoka, az erélyéről ismert báró Lukachich Géza altábornagy annyira elbizonytalanodott, hogy a hazaáruló bandát, melynek főhadiszállása az Astoriában volt, nem merte letartóztatni. A nagyhangú, tehetségtelen, farkastorkú gróf pedig ahelyett, hogy cselekedett volna, lefegyvereztette a teljes rendben hazavonuló egységeket, mert "demokrata" hadügyminisztere, Linder Béla kijelentette: "nem akarok többé katonát látni". Ha ezt a még mindig nagy erőt határaink védelmére rendelik, semmi esetre sem járhatott volna sikerrel a csehek, románok és szerbek beözönlése, mert a fegyverletételkor egyetlen ellenséges katona sem állt hazánk területén, vagyis birtokon belül voltunk. Károlyiék és a Tanács-köztársaság bukása után a Párizsba induló békeküldöttséget Apponyi Albert és legbizalmasabb munkatársa, Teleki Pál vezették. Hatalmas felkészültségük, nyilvánvaló igazuk ellenére sem hallgatták meg őket és rövidesen be kellett látniok, hogy a négy "nagy": Clemanceau, Wilson, Lloyd George és Orlando nem megkötni, hanem diktálni akarja a "békének" nevezett rombolást. Úgy kezelték a magyar delegációt, mintha közönséges bűnözők lettek volna. Mint az utóbbi évtizedekben feltárt anyag bizonyítja, a "báránybőrbe bújt" Wilson éppen olyan rövidlátással követelte velünk szemben a drákói szigort, mint az újkor történelmének egyik legsilányabb alakja, a francia miniszterelnök. A magyar békefeltételeket delegációnk részvétele nélkül 1919. február 26-án tárgyalták és 1920. január 25-én adták át Apponyi Albertnek Ő felmérve, hogy a jegyzék minden tárgyi alapot nélkülöző bosszú műve, kérte, hogy az
