Amerikai Magyar Újság, 1999 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1999-05-01 / 5. szám
16 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1999. május ANYASZÍV Panajothné László Márta Édesanya mesél gyermekének, beléönti az egész szívét. "Ilyen mese nem kell, - szól a gyermek - az életről mondj anyám mesét... Amiről a felnőttek beszélnek, ország az, vagy a világ talán? Sokan sírnak, sok meg nevet rajta. Az életről mondj mesét anyám!" "Az életről nem tudok mesélni s addig ragyog boldogan szemed hidd el nekem, emlékezz szavamra, addig örülj, míg nem ismered... Majd ha egyszer sok-sok év múltával felnősz te is, édes gyermekem, elérsz akkor egy kapu elébe, ne tárd ki azt mohón, hirtelen... Az a kapu az élet kapuja, mielőtt átlépnéd a küszöbét, egy pillantást vess a múltba s onnan vidd magaddal az anyád szívét... így indulj el a nagy kapun túlra s nem érhet baj téged sohasem. Veled lesz majd jó és rossz napokban anyád szíve, édes gyermekem.” A gyermek nőtt s vele nőtt a vágya: megismerni már az életet. Mert ami ott a nagy kapun túl van, az valami csodás-szép lehet. Ez a vágya hajtotta előre s korábban, mint hitte az előtt, egyszerre csak, - nem is vette észre ■ ott állott már a kapu előtt. Elfelejtvén anyát, jó tanácsot, kilincsére tette a kezét, átlépett s már rohant is előre, kívül hagyván az anyja szívét. Jó ideig rohant szédelegve, síma úton száz örömök után. Fáradt testét végül már vonszolta... "Csak még egyet, utolsót talán." Egyszer aztán megbotlott a lába s elbukott a sajgó seb alatt. Hiába kért nyomorultul esdve, segítségül senki sem akadt. Ott maradt az út porában árván, míg rászakadt szörnyű fergeteg. Tépte, rázta meggyötörve testét... "Bár a halál nyújtana kezetF Sóhaj maradt csak a kívánsága és mire a vihar elvonult, szenvedése sötét óráiban feléledt és visszatért a múlt. Gyermekkori édes-szép emlékek, a sok kedves mesedélután. - Felsóhajt a láztól tikkadt ajka: "Miért hagytál el édes jó anyám?” Hiába a fájó sóhajtása, választ reá nem küld a nagy ég. Rádöbben most mardosó önváddal: anyja szívét elfeledte rég. Mintha erő szállana testébe, fájdalma is enyhül hirtelen. Imádság lett az egyetlen vágya: "Anyám szívét újra meglelem." Gyötredelmes szenvedések árán jutott vissza, hol a kapu áll... "Hadd nyissam ki, csak egy pillanatra, odaát az anyám szíve vár... Ott feledtem, amikor beléptem." Hiába a kérés, - nem lehet. Mert aki az életkapun átlép, többé az már vissza nem mehet. Reménytvesztve, magábaroskadtan, gyermekként sír. - Ég rá a tanú. - S megtisztultan könnyek özönében látja, lassan tárul a kapu. Odaátról tűzpiros fényesség, mind közelebb, terjed szerte-szét... Egy szív lángol, az anya elküldte vezérelni megtért gyermekét.
