Amerikai Magyar Újság, 1998 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1998-03-01 / 3. szám
1998. március AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 7 STIRLING GYÖRGY MEGÉRDEMELJÜK SORSUNKAT... Ady:... aki egyszer rúgott a magyarba, Szinte kedvet kap a rúgáshoz.. Hogy a rendszerváltás úgy sikerült, ahogy sikerült és a többség a kommunista utódpárté a magyar parlamentben (s ez a többség - sajnos ~ valószínűleg megmarad a májusi választások után is...), annak legfőbb oka, hogy 1989/90-ben egyetlen pofon sem csattant el a Duna-Tisza közén és elmaradt az első szabadonválasztott kormány által beígért tavaszi nagytakarítás is. Amikor 89-ben a kommunista párt felszámolta önmagát és négy évtized után megszűnt az egypártrendszer, a párttagok - főleg azok, akik vezető pozíciót töltöttek be és nem volt tiszta a lelkiismeretük — meghúzták magukat és szűkülve várták a felelősségrevonást. Amikor pedig összeomlott a Szovjetunió és kitakarodtak az országból az orosz csapatok, félelmükben az egérlyukba is bebújtak volna. Aztán amikor eltelt egy év, két év és a kutya sem szólt hozzájuk, de még annyit se mondtak nekik, hogy ejnye-bejnye, lassan előmerészkedtek és kezdett megjönni a hangjuk. Már senki sem emlegette a tavaszi nagy- takarítást, sőt a magyar közélet visszhangzott a fogadkozástól, hogy az országban sohasem kerülhet sor boszorkányüldözésre. Ettől a hajdani komcsik vérszemet kaptak. Jól működtek az évtizedek alatt kiépült kommunista kapcsolatok is: a volt elvtársak egy része öntudatos kapitalistává, más részük lelkes demokratává vedlett át és összeköttetéseik segítségével sorra megszállták a gazdasági kulcshelyeket, vagy új politikai karrierjüket egyengették. Minderre az tette rá a koronát, hogy az 1994-es választásból a posztkommunista MSZP került ki győztesen. Amiben nem kis szerepet játszott az, hogy az Antall-kor- mány bántatlanul hagyta futni mindazokat, akik felelősek voltak az elmúlt évtizedek nemzetvesztő politikájáért és tevékenyen közreműködtek az ország tönkretételében. A nép bizalmát demokratikus szabad választáson elnyert kormány engedékenységét sokan gyengeségnek magyarázták és ez lovat adott a volt elvtársak alá. Horn Gyula és csapata úgy készülhetett föl a választásra, a demokrácia védelme alatt úgy szervezkedhetett, mintha nem annak a pártnak lettek volna vezető funkcionáriusai, amelyik párt ötvenöt éven át készségesen kiszolgálta a szovjet politikát s ezzel sokszorosan kimerítette a hazaárulás fogalmát. Amikor végül Hornék megnyerték a választást és (ismét) kormányt alakíthattak, végképp nyeregben érezték magukat: megkezdődött a pozíciók újraelosztása, kéz kezet mos alapon egymás bántatlanságának biztosítása és a hatalomba való bebetonozása. 1994-től kezdve aztán végképp elfelejtette a magyar nép és azon belül az a sokszázezer, aki a kommunista uralom alatt üldöztetést, meghurcoltatást szenvedett, aki megjárta a börtönöket, internáló táborokat, a kitelepítés poklát, aki áldozatává vált a szocialista rablásnak és koldusbotra jutott, igen, ezek egyszer s mindenkorra elfelejthették, hogy valaha elégtételt kaphatnak a rajtuk esett sérelmekért. Az elvtársak védik és megvédik egymást s aki a köreikhez tartozik, annak nem eshet bántódása. Még akkor sem, ha a legveszedelmesebb hétpróbás titkos ügynökök közé tartozott és a rendszer megbízható oszlopa volt. Mert - és ezt nehéz elhinni - 1998 elején, közel tíz évvel az ún. rendszerváltás után ott tart az ország, hogy az egész hajdani Belügy és Pártközpont (és nem utolsósorban Moszkva, pontosabban a KGB) által irányított titkosügynök-hálózat azonos azzal, amely 1956-tól biztosította a rendszer fennmaradását, kartotékozta, ellenőrizte és megfigyelte az állampolgárokat, azaz élet és halál ura volt. Akik ebben a rendkívül népes szervezetben dolgoztak, bántatlanul ügyködnek ma is ugyanott, ahová a Párt (nagybetűvel) állította őket még 1990 előtt. És a magyar nép ezt tűri, senki egyetlen szót sem mer szólni ellene. Mi ez? Gyávaság, közönbösség, megfélemlítés vagy a hosszú évtizedekre visszanyúló agymosás eredménye? Az embernek Ady mottóul kölcsön vett váteszi szavaira kell gondolnia és arra, hogy egy ilyen nép megérett a pusztulásra. A titkosszolgálatok minden diktatúra legbiztosabb támaszai, azok nélkül egyetlen abszolutista rendszer nem lenne képes tartósan fennmaradni. (A "48-as szabadságharc leverése utáni Bach-korszakban is a magyar társadalomba beépült titkosrendőrök és ügynökök hada testesítette meg a bécsi kamarilla hatalmát.) Az ügynöki feladatok ellátása tökéletes megbízhatóságot és elkötelezettséget kíván: akiket a titkosszolgálatok alkalmaztak, azok párthűségéhez nem férhetett kétség. Az egészben a legkomikusabb az, hogy a hosszú vajúdás után végre tavaly megszületett ún. ügynöktörvény is csak azokat vette célba és rendelte el átvilágításukat, akik "amatőr" vagy esetenként fizetett alkalmi ügynökként szolgálták ki a kádári diktatúrát, ám a tényleges, a hivatásos titkos ügynökökről, az igazi bűnösökről senki sem ejtett egyetlen szót sem. Ók átcsúsztak a rosta tág lyukain és azóta ugyanazt a munkát végzik, amire a hatvanas-hetvenes években (minden valószínűség szerint a Dzerzsinszkij- akadémián Moszkvában) kiképezték őket. Minderről az ügynöktörvény végrehajtása során esett szó, amikor egyrészt az a visszás helyzet állt elő, hogy az országgyűlési képviselők múltjának vizsgálata közben a titkosszolgálat régi-új ügynökeinek kétesértékü tanúvallomását is meghallgatta az átvilágító bizottság, másrészt Kőszeg Ferenc SZDSZ-es képviselő olyan indítványt tett a Parlamentben, miszerint az átvilágítást nemcsak a belső elhárítást végző III/III számú főcsoportra, hanem a III/I-es, a III/II-es és a III/IV-es ügynökökre is ki kell terjeszteni, mert - idézem Kőszeg Ferencet - "az ügynökcsoportok között volt átjárás" és vezetőik szorosan együttműködtek, a kép tehát csak így lehet teljes. A III/I-es csoportfőnökség 4. és 5. osztálya végezte pld. a nvueati emieráció meefievelését. Érdemes erről a témáról többet idézni Kőszeg Ferenctől, aki a rendszerváltás előtt maga is az ún.
