Amerikai Magyar Újság, 1998 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1998-10-01 / 10. szám
1998. október AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 7 FÁY ISTVÁN "EMLÉKVITORLA'' Égeti szám a szó igazán, Földeden így pokol élni hazám! S minthogy alább sose szállhat a menny, döntsön a sors! Ez a végszava: Menj! Már megyek is, noha válni nehéz. Életem eddig a semmibe vész, s szívbetörötten a búcsú nyilát rejteni fáj: no de tág a világ. Mindig összeszorítja valami - talán a meghatottság — a torkomat ha itt az idegenben egy régi baráttal találkozom. Ilyen érzésem volt, amikor nemrégen egész váratlanúl megkaptam Csinger József a Nanaimóban élő neves költőnk fenti címen megjelent kötetét, mely egy mé- lyenérző lélek, egy született, kivételes műveltségű poéta életművének, közel öt évtizedes, sorssal való küzdelmeinek a keresztmetszete, amit a mottóúl használt sorok is bizonyítanak. Soha nem találkoztam vele, de ahhoz, hogy valakit barátomnak nevezzek elegendő a közös világnézet, érdeklődési kör, az európai műveltség, vagyis azok a tényezők, amelyek azonos, vagy legalábbis egymáshoz nagyon közelálló lelki hullámhosszat jelentenek, éppen úgy, mint az egyforma erkölcsi alap. A negyvenes évek elején olvastam első verseit. Akkor még nem volt húsz éves sem, de tehetsége biztosította, hogy a Vitézi Rend Zrínyi Csoportjának irodalmi munkatársa legyen. Ezután jelentek meg költeményei a Magyar Katonaújságban, a Fórumban és a Vasárnapi Újságban. Nagy tehetségét kétségtelenül bizonyítja verselése, mely hibátlan. Korai költészete érdekes módon nagyon távol áll a hazafias melldöngetéstől és a hangos magyarkodástól, mert jól tudta, hogy fajtánk jövőjébe vetett hite a szeretet mellett elsősorban tárgyilagosságot követel. Nemzeti tragédiánk után csak a Független Ifjúság és az Új Ember adott helyet költeményeinek, természetesen az adott keretek között. Végűi aztán belátta, hogy az igazság kimondásának egyetlen feltétele a korlátok közé nem szorítható szellemi szabadság, az pedig Magyarországon nem volt meg, ezért, mint írta: "Váltamra kapom a remény batyuját". Fogta tehát a vándorbotot és fájó szívvel ugyan, de elhagyta szülőföldjét, mert: Szabad Nyugat vagy nyiss az Óceánig útat, hogy lelkenedező habok morajló vigaszában elfeledjem, hogy hontalan, hogy idegen vagyok Franciaországban keres először menedéket, ahol 1948-1951 között éli az első emigráns esztendők szűkölködését, ugyanakkor egyetlen vigasztalása a magyar irodalmon kívül az a tény, hogy teljes őszinteséggel írhatta le, amit lelkiismerete diktált. Nem ismeretlen az emigráció írástudói előtt, ezért verseit az "Ahogy lehet" című folyóirat közölte, azonkívül helyt adott ezeknek a Németországban kiadott "Tíz év versei" elnevezésű antológia is. A franciaországi szokatlan, idegen környezet és a mindennapi kenyérért való küzdelem késztette rá, hogy új menedékhelyet keressen, amit Montreálban talált meg, ahol negyvenhárom évig élt. Kivándorlásáról írta klasszikusan szép strófáit, valósággal Mikes Kelemen szomorúságával. Hosszú hámyattatás után, a tengeribeteg balsors e barátságtalan, pogány partra vetett. Messzebbre kívánkoztam én, más tájra, nem ide, s most ez a város megaláz, mint Jónást Ninive. Az északamerikai nagyvárosok teljes erkölcsi és főleg kultúrális csődje valóban modern Ninivének minősíthető. Megalázták-e a költőt, vagy csak ő érezte magát megalázottnak, azt kizárólag ő tudná megmondani, bár lehet, hogy ez az érzés semmi más, mint lelki hipochondria volt és valószínű, hogy gyógyíthatatlan. Ettől függetlenül a hívatottak megszakítás nélkül értékelték költészetét az úgynevezett "szabad világban", amit bizonyít, hogy a müncheni Szabad Európa Rádió és a Londonban megjelenő Irodalmi Újság foglalkoztatta, angol nyelvű versei pedig a Montreal Starban jelentek meg. Minél tovább él idegenben, annál jobban vágyik szülőföldje után. Végül is nekivág a nagy útnak, hogy újra lássa hazáját, lerója kegyeletét szerettei sírjánál, találkozzon régi barátaival, bajtársaival, legfőképpen pedig meggyőződjön róla, hogy a kommunizmus állítólagos bukása és a parlamentáris demokráciának nevezett új rendszer mit adott vissza az ezeréves múltjából és anyagi javaiból a magyar népnek. Kiábrándulása megrendítő, amit az alábbi kegyetlen őszinteség bizonyít. Ez a klikk többet eloroz, mint amit német és orosz összelopott együttesen. Sem a török, sem a tatár nem tett hazánkban annyi kárt, mert ez mindent önkényesen azonnal aprópénzre vált, szabadon árúba bocsát országot, nemzetet, hazát. Visszatérve befogadó hazájába, igazolva látja meggyőződését, melynek értelmében legértékesebb örökségünk a hagyományos formákban megírt, mindenki számára gyönyörködtető és érthető magyar költészet, mint századunkban Ady Endre, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós, József Attila, Tűz Tamás vagy Fáy Ferenc lírája. Ennek értelmében szigorúan távoltartja magát a "modemnek" nevezett, pornográfiát,
