Amerikai Magyar Újság, 1998 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1998-10-01 / 10. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1998. október gok a börtönöket a magyarság legjobbjaival, koholt háborús bűnökért osztogatva számolatlanul életfogytot és kötelet, majd hogyan hoznak koncepciós összesküvési perekben olyan népbírósági ítéleteket amelyekről mindenki tudta, hogy hazugságokra épültek. A Nyugat mindezt tűrte és néhány erőtlen tiltakozó jegyzéken kívül egyetlen lépést sem tett a meghurcoltak és az üldözöttek érdekében. S akkor elkövetkezett 1956, amikor a sors tálcán nyújtotta a lehetőséget a nyugati hatalmaknak, de nem éltek vele. Egy kis nép meghozta az áldozatot és minden kockázatot vállalva fegyveresen szembeszállt a Szovjetunióval, amely láthatóan megzavarodott ekkora merészség láttán. Ekkor volt az a lélektani pillanat, amikor meglehetett volna változtatni az események addigi menetét és ki lehetett volna ragadni Magyarországot Moszkva karmaiból. Ez harminc évvel előbb megindította volna azt a folyamatot, ami a nyolcvanas évek közepén elkezdődött és egyenként lelehetett volna választani a vazallus országokat a szocialista táborról. A Nyugat elszalasztottá ezt az alkalmat, ami aztán soha többé nem tért vissza (1968-ban, a prágai tavasz idején adódott még egy lehetőség, de a csehszlovákiai fordulat hordereje messze elmaradt a magyar Ötvenhat hatásától. Bár a kettőt össze sem lehet hasonlítani egymással, a prágai események jelentőségét 1956- nál is többre értékelték a nagy nyugati lapok, de a cseheknek mindig jobb sajtójuk volt, mint nekünk magyaroknak...) A magyar szabadságharc a legtöbbet tette, amit csak tehetett: elérte azt, hogy a szovjet politikáról lehullt az álarc és a kommunizmus a maga valóságában mutatkozott meg a világ előtt. Nem lehetett tovább mellébeszélni nyugaton: aki azokután nem látta, hogy a kommunizmus a brutális elnyomás rendszere, annak vaknak kellett lennie. De rá is döbbentek erre sokan és ettől kezdve nyugaton hitelüket vesztették a kommunistapártok. Azonban még ennél is fontosabb volt, hogy a Szovjetunió Budapestnél kapta az első sebet és annak következményeit soha többé nem tudta kiheverni. 1956-ban kezdődött világszerte az az erjedés, aminek hatása végül is aláásta a kommunizmus ideológiai alapjait és megingatta a szovjet gyarmatbirodalom rozoga épületét. Aztán meg három évtized kellett ahhoz, hogy az egész mesterségesen életben tartott politikai és gazdasági rendszer összeomoljon: a nyolcvanas évek végén érkezett el ez a pillanat, amelyik a magyar Ötvenhat nélkül talán még nagyon sokáig váratott volna magára. A világ sohasem felejtheti el, hogy a Szovjetunió belső bomlása 1956-al kezdődött. Ezért hálát várni persze ostobaság lenne. A nemzetközi politikában nincsenek barátságok, csak érdekek és a hála nem politikai fogalom. Erről beszélni épp annyira reménytelen naivság, mint amikor egyesek arra hivatkoznak, hogy a magyarság századokon át a keresztény nyugat védőbástyájaként vérzett tatárral, törökkel szemben s ezért a Lajtán túli népeknek hálásaknak kellene lenniük, mert zavartalanul fejlődhettek és szaporodhattak., míg a magyarság csak fogyott. (A jelenlegi helyzetben sokan úgy értelmezik a NATO- és az EU-tagságot, hogy a Nyugat így ad elégtételt a sok méltánytalanságért, illetve ezzel ismeri el a szovjet megszállás megszűnte óta elért eredményeket és a lehetőségek megteremtése a mostani kormányok érdeme. Dr. Varga László sokkal pontosabban fogalmazott: a magyar nép az 1956-os forradalommal szerzett jogot arra, hogy felvegyék a NATO-ba és az Európai Unióba. Magyar- ország már 1956-ban megváltotta a belépőjegyét a két szervezet tagságára és hogy ma mindkét tagság elérhető közelségbe került, az kizárólag a magyar nép 1956-os érdeme.) Aki jártas a nagypolitikában, annak el kell ismernie, hogy a magyar forradalomnak döntő része volt abban, hogy a moszkvai diktatúra kiszenvedett és nem jelent többé veszélyt a békére: 1956 világpolitikai jelentőségét senki sem vonhatja kétségbe, de a rendszerváltás után ezt a nimbuszt belpolitikailag egyáltalán nem használta ki az első szabadonválasztott magyar kormány. Az Antall-kormány történelmi mulasztása volt, hogy 1956 fontosságát kellőképp nem tudatosította és nem fogalmazott meg egy olyan nemzeti hitvallást, amelynek alapjául Ötvenhat szellemisége szolgálhatott volna. Az új szabad Magyarország ideológiáját 1956 eszméiből kellett volna eredeztetni. Ha a kormány a forradalom elszántságát, szabadságszeretetét és követeléseit állítja az új generációk elé, amelyek csak keveset és azt is többnyire meghamisítva hallottak az "56- ban történtekről, talán ma más lenne az ország ifjúsága. A rendszerváltás utáni első kormány nem élt ezzel a lehetőséggel, ezért most nekünk kell újra és újra elmondani az igazat, még ha gyakran ismétlésnek tűnik is. Mert háthajó talajra hull a mag... Befejezésül még visszakanyarodva a kezdethez, amikor a két levert forradalmunk utáni megtorlást vetettük össze, itt meg kell állapítanunk, hogy a kádári bosszúkorszakra nincs és nem lehet semmiféle magyarázat. Amikor mélyen meghajtjuk fejünket az aradi tizenhárom és a 48/49- es szabadságharc utáni megtorlás többi áldozata előtt, hadd emlékeztessünk arra, hogy kádáréknak sokkal kevesebb indoka volt kivégeztetni a forradalomban résztvett diákokat, munkásokat és katonákat, mint Haynaunak, aki felség- árulásért állíttatta hadbíróság elé a volt császári tiszteket, akik a magyar szabadság ügye mellé álltak. Kádár áldozatai kezdettől fogva csak a magyar népnek tartoztak felelősséggel és nem a szovjet megszállóknak, akik ellen fegyvert fogtak. Az 56-os szabadságharcosok kivégzése közönséges gyilkosság volt és aki bármi mentséget talál a gyilkosok számára, az megvetést érdemel. Ezekkel a gondolatokkal tisztelegjünk az 1848/49- es és az 1956-os szabadságharc hősei és áldozatai előtt, ápolva emléküket az idők végezetéig. "A leigázott, bilincsbevert Magyarország többet tett a Szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon" "A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol - még közvetve sem - igazoljuk a gyilkosokat." Albert Camus: A magyarok vére.
