Amerikai Magyar Újság, 1998 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1998-10-01 / 10. szám
1998. október AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 STIRLING GYÖRGY ISMÉT EGY OKTOBER SÄ Wm Negyvenkét esztendő távolából idézzük újra 1956 októberének emlékét. Amely időben távol van ugyan, de mégis oly közel. Azok számára legalább is, akik átélték azokat a napokat és személyes benyomásokat őriznek szívükben arról, hogy milyen felemelő az, ha elesettségében magára talál egy nép és milyen lesújtó tud lenni, amikor szertefoszlanák a remények és ismét letargiába süllyed a társadalom. Ezerkilencszázötvenhattal új időszámítás kezdődött a nemzet életében és ha a túlerő, a szovjet páncélosok vérbe is fojtották egy kis ország szabadságvágyát, ha a külső világ, a Nyugat közönbössége és a belső árulók aknamunkája miatt el is bukott a forradalom, az a nemzedék, amelyik részese volt az akkori eseményeknek, sohasem - még ma sem - feledkezhet meg arról, mire kötelez az a nap, október 23. és mivel tartozunk "56 emlékének. Dehát az élet törvénye, hogy ez a generáció lassan kihal és elmennek azok, akiknek még vannak emlékeik az október 23-i felvonulásról, a Bem-téri nagygyűlésről, a Parlament előtti tüntetésről és mindarról, ami a továbbiakban történt, a tizenegy csodálatos nap alatt. Ezért kell minderről sokat, minél többet írni és beszélni, hogy átadjuk élményeinket és a történtek tanulságát az azóta született nemzedékeknek. Azoknak, akiknek csak homályos fogalmaik vannak mindarról, ami 1956. nyarán és őszén Magyar- országon történt, s talán még kevesebbet tudnak a levert forradalmi szabadságharc utáni megtorlásokról, a kommunisták bosszújáról. Amely véres és kegyetlen volt, véresebb és kegyetlenebb, mint a százötven év előtti szabadságharcot követő retorzió. A bécsi kamarilla akkor a lázadó, az uralkodóház ellen felkelt és a trónfosztást kimondó rebellis magyarokat kívánta megbüntetni, de mit akart megboszúlni Kádár János és bandája?... Amikor októberre fordul a naptár, két dátumnak kell eszünkbe jutnia: Október 6. és Október 23. azok a szent napok, amelyekre mig magyar él e földön, emlékezni fognak az utódaink. Az egyik dátum egy dicsőséges forradalom és szabadságharc leverésének végső, tragikus aktusa, amikor a honvédsereg tizenhárom hős tábornokát végezték ki az aradi várárokban, a másik nap egy hasonlóképp dicsőséges forradalom kezdetét jelzi, azt a pillanatot, amikor évtizedes elnyomatás és megaláztatás után egy egész nemzet szökkent talpra, hogy lerázza magáról az idegen megszállók és lakájaik által rárakott bilincseket. Egy nemzet született újjá 1956. október 23.-án és talált önmagára. Hogy úgy söpörje el a számára idegen rendszert, mint ahogy az ár elsodorja az útjába eső szemetet és limlomot. A rendszer korhadt épülete az ár első hullámainak közeledtére magától omlott össze, egyetlen puskalövés nélkül szétzüllött hadserege, zétszaladtak erőszakszervezetei, csődöt mondott a rendőrsége és köddé vált minden fegyveres alakulata. A szabadságharcosok, a később felállított nemzetőrség tagjai a szovjet csapatokkal kerültek szembe, az orosz harckocsik hitszegő támadásával szemben védték hazájuk földjét. Nem mérlegelték az erőviszonyokat, nem számolták, hogy hány T-34-es tank dübörög hevenyészett állásaik felé, hanem harcoltak. És győztek. Az első szovjet támadást visszaverték s a világ legerősebb hadseregének szégyenszemre visszakellett vonulnia, hogy rendezze sorait és erősítést kérjen. A magyar szabadságharcot nemcsak a szocialista országok közt lezajlott első háborúként tartja nyílván az egyetemes hadtörténelem, hanem úgy is„ mint az eddig legyőzhetetlennek hitt szovjet ármádia első vereségét. Mert az első csatát a szabadságharcosok, a legendáshírű pesti srácok, a magyar egyetemisták és munkásfiatalok és nem utolsósorban a magyar gyárak - Csepel, Újpest, Dunapentele - munkásai nyerték meg a Vörös Hadsereggel szemben. És ha Nyugat akkor erőt mutat, ha Washington elismeri a pár nap múlva megalakult koalíciós Nagy Imre- kormányt, ha az ENSZ-ben ennek a kormánynak a képviselőjét fogadják és tőle kérnek jelentést a budapesti helyzetről, ha Hammarskjöld főtitkár még november 4. előtt Magyarországra jön, no és ha nincs Szuez, ha nincs amerikai elnökválasztás, ha nincs ez a sok ha, akkor nem került volna sor a második szovjet intervencióra, akkor elmaradt volna a november 4.-i orosz támadás, amiben akkora erők rohanták le a tízmilliós védtelen Magyarországot, mint amilyenek az egész kontinens elfoglalásához elegendők lettek volna. És a nyugati hatalmak hallgattak, majd bűntudatukban, hogy lelkiismeretüket megnyugtassák, menekültek tízezreit fogadták be, a szovjetek által másodszor is leigázott magyar népnek, az otthonmaradottaknak pedig gyógyszert, élelmet, pénz, használt ruhát és egyéb segélyt küldtek vagonszám, csak éppen egyet nem tudtak küldeni: szabadságot. Ugyanilyen tétlenül szemlélte a Nyugat az ellenállás leverése után kezdődött bosszúkorszak eseményeit is. Hasonlóan az 1946/48-as évek hallgatásához, amikor az akkor még létező és az országban főhatalmat gyakorló Szövetséges Ellenőrző Bizottság tagjaiként a nyugati szövetségesek képviselői is Budapesten székeltek és jól láthatták, mi történik az országban. Jól láthatták, hogyan szalámizzák fel Rákosiék az 1945-ös választáson abszolút többséget szerzett Kisgazdapártot, hogyan semmisítik meg a polgári pártokat, egyiket a másik után, hogyan tartóztatják le, akasztják fel, vagy üldözik emigrációba azok vezetőit és azokat a polgári politikusokat, akik nem voltak hajlandók kollaborálni és hogyan töltik meg a népbírósá
