Amerikai Magyar Újság, 1998 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1998-09-01 / 9. szám

1998. szeptember AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 5

az 1945 és 1956 között kivégzett sokszáz és bebörtönzött sok tízezrek emlékéhez azt most ne firtassuk. A TIB alapítói többségükben liberális demokraták és ún. reformkommunisták voltak, akiktől az 1945 utáni ellenállás gondolata idegen és az akkori rendszer ellenségeivel érzelmileg és politikailag ők szembenálltak. És szemben- állnak még ma is.

"Az emlékmű leleplezési ünnepségén senki, egyetlen ismert arc sem képviselte a szociálliberális tábort — olvassuk a Magyar Nemzet cikkében. — A szovjet megszállás és a kommunista diktatúra ellen harcoló, mintegy négyszáz kivégzett hős és a több ezer, súlyos börtönbüntetést szenvedett emléke előtt nem óhajtottak fejet hajtani Úgy látszik, ezek nem az ő hőseik Szemmel láthatóan nincs közük hozzájuk Talán ezért is nyilatkozta pár hete Demszky Gábor, hogy az antikommunizmus ideje lejárt. Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke pedig az elmúlt esztendőkben egyetlen alkalommal sem tudott időt szakítani arra, hogy a volt politikai foglyok internáltak emlékünnepélyein résztvegyen."

Varga László fentebb ismertetett beszédében nem tett különbséget azok között, akik 1956 előtt vagy a forradalomkor, illetve utána szálltak szembe az elnyomó rendszerrel és egyformán aláhúzta mindazok érdemeit, akik a szovjet megszállás bármely időszakában ellenálltak. 1948 elejéig, ameddig még ügyvédként működhetett Magyar- országon, több összeesküvési ügyben védte a vádlottakat és ő maga is 1956 előtt vált az ÁVÓ célpontjává, mert képtelen volt megalkudni és protestálás nélkül beleilleszkedni az adott helyzetbe. Ahogy sokan mások tették. Azok is akik ma megtagadják a közösséget az 1945/56 közötti ellenállókkal és még mártírjaik emlékművéről sem vesznek tudomást.

Persze nem nehéz kitalálni, hogy ők mivel indokolják távolmaradásukat. Bizonyára azzal, hogy azokat, akik 1945 után kerültek börtönbe, azokat nyilván a Horthy- korszakban elkövetett bűneikért vonták felelősségre s így megérdemelték sorsukat. Ez kétszeresen nem igaz. Noha valóban voltak olyanok, akiknek az emberiség ellen háborús bűntettekért kellett felelniük, de nagyon kevés kivétellel ezek többségét is bosszú vezérelte, jogilag megalapozatlan és hamis tanúvallomásokkal alátámasztott igazságtalan ítéletekkel sújtották. S azóta legtöbbjüket rehabilitálták, mint pld. Jány Gusztávot. De már 1945 végén, 46 elején több volt az olyan letartóztatás, amelynek szenvedő alanyai az előző rendszerrel is szemben álltak (mint pld. 1946 végén a Magyar Közösség összeesküvésért perbefogott tagjai) és makulátlan volt a múltjuk. Ám a kommunisták jobban tartottak ezektől, mint olyanoktól, akiknek volt takargatnivalójuk. Mert azokat lehetett zsarolni. A kisnyilasok előtt nyitva állt a kommunista párt kapuja. De azoktól, akik már a német megszállás idején is ellenálltak, féltek, mert úgy gondolták, hogy akinek volt bátorsága szembemenni az egyik diktatúrával, az szembeszáll a másikkal is. És nem tévedtek. Tanúsíthatom, hogy 1945 és 1956 közötti időszak végefelé a magyar börtönökben már több volt az összeesküvésért, lázításért és izgatásért elitéit politikai fogoly, mint 45 előtti háborús bűnökért fogvatartott. A szociálliberális felfogás azonban nem ismer

köztük különbséget és egy kalap alá vesz mindenkit, akit 1945 után az ÁVÓ börtönbe hurcolt...

Idevág a hivatkozott cikk néhány mondata is és érdemes ezt a részt idézni: "Göncz, Demszky és a többi a meghívást visszautasító "baloldali" valószínűleg még mindig úgy gondolja, hogy az 1945-56 közötti időszak proletárdiktatúrája által politikai okokból kivégzett, agyonvert és súlyos börtönbüntetésre, internálásra, deportálásra, kitelepítésre, illetve munkaszolgálatra kényszeritett száz és százezrek a "jó ügy" érdekében hozott, kényszerű áldozatok voltak

....A szociálliberális értelmiségiek mértékadó körei szerint a rákosista rémkorszakkal és a szovjet megszállókkal szembeforduló és életüket áldozó, illetve kockáztató szabadságharcosok, be- börtönzöttek, internáltak valójában a "haladás" ellenségei voltak Hősöknek nem tekinthetők Az igazi hőseik 1956 forradalmárai közül azok akik szerintük egy emberarcú kommunizmusért harcoltak.."

Megdöbbentő sorok, de tulajdonképpen érthetőek. Akik ugyanis ma távoltartják magukat a 45 és 56 között elítéltektől, azok akkor is távol voltak tőlük. Mert ők elfogadták a szovjet megszállást, elfogadták az erőszakos kommunista térhódítást, majd hatalomátvételt, elfogadták az 1945 első hónapjaiban remélt demokráciának, a demokratikus kísérletnek megsemmisítését és a szabadság eltiprását. Mindezt elfogadták, beleilleszkedtek az adott helyzetbe, megalkudtak és kollaboráltak a kommunistákkal. Számukra tehát mindenki, aki Rákosiéknak keresztbe tett - ellenség volt.

Mi ez, ha nem kettős mérce? Erre konkludál a Magyar Nemzet cikke is: "..A kettős mérce alkalmazása a mai napig jellemző a szociálliberális oldalhoz tartozó vélemény formálók jelentős részére. Sokuk ugyanis csak 1956- ban állt át a jó oldalra. (.....) 1956 előtt sokuk szolgálta a "haladás" ügyét. Hívőként vagy karrieristaként, önként vagy kényszerből, lelkesen vagy cinikusan, de a másik oldalon, az üldözők oldalán álltak Egyesek közülük maguk is üldözők voltak Mások az üldözők bértollnokai Ezért esik olyan nehezükre most belátni, hogy szabadságharcosként és hősként áldozták életüket azok akik velük szembefordulva, ellenük felkelve szervezkedtek és harcoltak már 1945 és 1956 között is. És nem akarják tudomásul venni, hogy helyüket a történetírás és a nemzeti emlékezet legjobbjai között fogja kijelölni"

Tudjuk, sokan voltak olyanok, akik 1956-ig együtt meneteltek Rákosiékkal és csak a forradalom alatt döbbentek rá, hogy rossz úton járnak és csak az októberi események fényében ismerték fel az igazságot. Ha addig nem követtek el főbenjáró bűnt és nem ártottak embertársaiknak, azzal, hogy a forradalom ügye mellé álltak, pálfordulá- sukkal jóvátették addigi eltévelyedésüket. Sokan közülük mártírhalált szenvedtek, hősi halált haltak a harcokban, vagy a kádári megtorlás áldozatai lettek. Nekik tisztelet jár. De azokkal, akik még ma sem éreznek semmiféle közösséget az általuk "felszabadulásnak" nevezett szovjet megszállás és 1956 között börtönt szenvedett vagy bitófára került ellenállókkal, azokkal tisztességes magyar ember nem érthet szót.