Amerikai Magyar Újság, 1998 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1998-06-01 / 6. szám
8 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1998. június alakult ki benne politikáról, háborúról, korrupcióról, felső tízezerről és a dolgozó milliók sanyarú helyzetéről. Álljon erre példaként két versszak Pusztaszer című költeményéből. O szeri puszta; szabad és örök, Gögös fajomnak jelképe te, Itt ontott vért a hét vezéri kar, Termékeny lön az áldott rög vele. Azóta szomjas és hiába szór itt Véres magot száz nemzetség bele, Ez a föld még szomjúhozik nagyon Es ing alattad árva magyarom. Mikor az elveszített háború végefelé a kardcsörtetés és a hiábavaló emberáldozat változatlan, aggódva teszi fel a kérdést: Fulladt a csend, mintha üres a kaptár, Keleti lustán szunnyad a magyar nyár. Mi lesz, ha egyszer szikrát vet a szalma És föllángol a tqj, e néma, lomha? Ha megutálva száz here pimaszt már, Vihart aratva zendül a magyar Nyár? A háborút elvesztettük és Magyarország, a legártatlanabb, de legtöbbet áldozó a bűnbak. Minden szolganép belőlünk akar jóllakni. Tudja, hogy a franciák akarnak diktálni Európában, ezért az ártatlanok szomorú önérzetével szól hozzájuk: Victor Hugo, Juares nagy büszke népe, Forradalom fiai, franciák Az új idő termo ihletében Jövünk dolgozni, nézz ránk új világ. Kik vértanúk és hősök népe voltunk, A fiaink víg békén éljenek A szenvedés ezer jogán daloljuk: A magyaroknak tisztelet. E csendeshangú, kissé passzív magyarsággal együtt jár a részvét, amit a fajtája, annak szenvedői betegek, éhezők, özvegyek árvák és sebesültek iránt érez. Az éhbérrel fizetett munkás és az általa legjobban ismert Tisza-menti “célszerű, szegény emberek” nyomorúsága igen nagy együttérzéssel töltik el. Apró remekeiben ezeknek is emléket állít. Hiszi, hogy a szabad ég alatt táborozó katonákra Magyarország Patrónája, a Szent Szúz vigyáz, az anyák és feleségek pedig imádkoznak értük. E tárnákban egyik remek verse az Anyóka című szonett. Hideg, rideg a nagy váróterem, Meg az a lusta lámpa égne jobban. A vonat messze vágtat még a hóban, Szorong és vár, vár a sok idegen A végzet őket percig összehozta, Nyugatra tart ez, az keletre tér, Vár mindegyikre egy táj, egy fedél, Vagy egy sírdomb, kinek mit szán a sors. Egyik sarokban feketében áll Egy bús anyóka - ugyan mire vár? A könnye barázdáin leszivárog. S míg lassan betakarja a homály, Az ablakon, tán könnyei nyomán Kinyílnak a nagy, csodás jégvirágok. 1945 óta divattá vált szülőhazánkban, hogy aki egyszer leírta a “munkás” szót, azt kommunistának vagy a rendszer előfutárának nevezik. Felháborító hazugság ez Egyik vonalas irodalomtörténészünk odáig merészkedett, hogy a költőről azt állította: “nemzeti katolicizmust” akart. Katolicizmus, amely nemzeti, egyszerűen képtelenség. Miért nem merte megírni őszintén, hogy Juhász Adyval együtt valójában Prohászka Ottokár keresztény szocializmusát hirdette. Nem szégyellt kezet fogni eg}' olajos kezű munkással, egy kérges tenyerű gazdasági cseléddel, mert tudta, hogy annak is vannak emberi igényei és nem proletár, mint a kommunisták hirdették, hanem nemzetépítő elem. Ezek iránti érzésére jellemző eg>’ szerencsétlenül járt fiatal munkásról írt verse: Fekszik. Süketebb, mint Beethoven És szétroncsolt, mint egy titán. Hörgése zord, halálos ómen, Lelke túl az óperencián. Mint omlott tárna éjjeléből Távol robaj, száll sóhaja. (Holnapután két ölnyi mély ßld Ölén virúl tovább haja.) Testvérem ő, könnyezve nézem És fogom forró pulzusát.- Még reggel hetykén fütyörészett, S tőled volt lázas ifjúság. Ugyancsak kommunista szimpatizáns voltát igyekeznek bizonyítani vonalas “anyanyelvészeink” A munkásotthon megnyitására című soraiért. Olvassunk el ezekből néhányat: Ki itt belépsz, jövőbe lépsz be, Mely millióknak ad jogot Vérért, verítékért cserébe, Hogy legyenek mind boldogok. Hogy a gyalázott ember képe Ragyogjon, mint a nap lobog, S a munka ne legyen robot csak, De himnusza a dolgozónak. Ha e két vers kommunizmus, akkor e sorok írója is nyugodt lelkiismerettel vallja magát annak. Mély emberi részvét, bizakodás az emberi méltóságban, vagyis napi politika és világnézet fölött álló emberszeretet. Hatalmas európai műveltségét mutatják azok a költeményei, amelyeket 3000 éves kultúránk nagyjaihoz írt. Mindössze néhányat sorolok fel ezek közül: Marcus Aurelicus, Dante, Michelangelo, Shakespeare, Goethe, Beethoven, Van Gogh, Watteau, Baudelaire, Arany, Petőfi, Ady, Móricz, Móra, Krúdy. Utóbbihoz írt költeményének befejező sorait közlöm: Mesélj, mesélj, duruzsolj és dörömbölj Magyar szemöldök-fánál magasabb, Mesédre hadd csituljon és örüljön A magyar árva, aki csonka rab. Gordonkahangú sírvavigadásnak Csak mondj tovább igaz magyar mesét, így vége lesz tán majd az éjszakának, S hajnalra pirkad majd a szürkeség. Különleges helyet foglalnak el költészetében a tájképei, amelyek valóban képek. Ezekben nincs idő a pepecselésre, mert hangulatokat, költői fényhatásokat rögzítenek. Az ember úgy érzi magát amikor olvassa őket, mintha Corot híres barbizoni müvésztelepén bámulna meg egy lélegzet- finom impresszionista festményt. Sajnos, nincs helyem a bemutatásukra (“Tiszai tájak”, “Kis semlyék szélén tehenek le
