Amerikai Magyar Újság, 1998 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1998-06-01 / 6. szám
1998. június AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 7 Fáy István JUHÁSZ GYULA (1883 -1937) Szegeden született, édesapja postatiszt volt. Ő maga vézna, zárkózott, bátortalan, nagyon okos, engedelmes kisfiú. Középiskoláit a szegedi piaristáknál végezte el kiváló eredménnyel, majd 1899-ben a váci noviciátusba került. Azonban a társait messze meghaladó műveltségű fiatalember elvi okokból otthagyta a rendházat, később viszont a szükség visszavitte oda. 1902-ben végül rokonsága segítségével beiratkozott a P. P. Tudományegyetem bölcsészeti karára. Egyetemi évei (1902—1906) nagy hatással voltak műveltségére. Különösen Négyessy László professzor szemináriuma, ahol Babits, Kosztolányi és ő, három jóbarát a hangadók. Diplomája megszerzése után, 1907-ben segédtanár Máramaros- szigeten, majd kinevezték a lévai Piarista Gimnáziumhoz. Néhány hónappal később már Nagyváradon találjuk, a Premontreiek intézetében. A szamosparti ‘Párizs” pezsgő szellemi élete, a nyugati irodalom s művészet kultusza és megismerése egész életére hatással van rá, túlzásai kivételével. Itt ismerte meg élete egyetlen, de reménytelen szerelmét: Sárvári Anna színésznőt. Az ő varázsa töltötte be egész szomorú életét. Néha reménykedett, de 1911-ben úgy érte, mint a szélütés, hogy a Premontrei Rend elbocsátotta és Szakolcára, az állami gimnáziumba helyezték tanárnak. Rendkívül bántotta, hogy kiváló egyetemi végzettsége ellenére az országot járatják vele. A félreállítással egyenlő áthelyezés teljesen letörte és komoly, élete végéig húzódó betegsége akkor kezdődött. Egyik versében a száműzött Ovidiushoz hasonlítja helyzetét és szomorúan írja: Tomiban ősz van, barbárok a népek És idegenek némely csillagok, A borostyánom zöldje dérbe téved És örömöktől oly özvegy vagyok. Júlia szeretnélek látni téged És Rómát, ahol tavaszég ragyog. Tomiban ősz van és a lelkemben tél, Júliám, Rómám de messze estél. 1913-ban Makóra helyezték, de akkor súlyos depresszióval küzd már. A következő évben egy éjszaka öngyilkosságot kísérel meg, de sikerült megmenteni. A Rókus kórházban kereste fel Eörsy Júlia, kivel pár éve viszonya volt, az ő ideges természete azonban megúnt egy olyan asz- szonyt, akiért nem kellett naponta megharcolni így a viszony csak rövid ideig tartott. Inkább visszatért az elérhetetlen asz- szony, Anna emlékéhez, kinek varázsa haláláig kísérte. Hosszú időn át különböző idegszanatóriumokban kezelték, de betegsége soha nem gyógyult meg, élete hullámhegyek és hullámvölgyek váltakozása volt. Nem is tanított tovább és a katedrát felcserélte az újságírással. A háborút igen mély részvéttel figyelte, és akárcsak a magyar szellemi élet minden kimagasló alakja, várta az egészséges változást, amely a magyar népnek emberi méltóságot, anyagi és szellemi emelkedést hoz. Sajnos nem így történt, és a reménykedők mindvégig a rosszindulattal, a hozzá- nemértéssel, géniuszuk mellőzésével, a vaskalaposság és mű- veletlenség betonfalával találták szembe magukat Juhásznak a sok elismerés és kitüntetés sem okozott semmi örömet vagy pláne gyógyulást Pedig 1920-ban a Petőfi Társaság választotta tagjává, és ő volt az egyetlen, aki egymás után háromszor kapta meg a Baumgartner Díjat: 1929-ben, 1930-ban és 1931-ben Ez összesen 12 ezer pengőt jelentett, ami sajnos egy edül az orvosi költségeket fedezte. Legnagyobb baja a tehetségében való kételkedés volt, az örök tépelődés, hogy értékes-e, amit ír. Ez tipikusan a szellemi elit legjobbjainak állandó problémája. Ebben kell keresnünk lelkibetegségének gyökerét is, a gyógyíthatatlan depressziót. Hónapokat töltött a Schwartzer szanatóriumban, majd a szegedi idegklinikán. 1936-ban aztán saját maga állapította meg a diagnózist: “Az én betegségem menekülés ebből a világból. ” Néhány hónappal ezután végül beteljesedett, amit több mint harminc éven keresztül kívánt: a csendes halál. Annyi Veronáit vett be, hogy örökre elaludt. Sok keserű csalódás után nem ismerte a halálfélelmet, mint Kosztolányi, hanem évtizedeken át vágyott az elmúlásra. Költészete kezdetben az Arany-epigonok hagyományait követte, első könyvében pedig Ady hatása ismerhető fel. Egyéni hangját 1910 táján találja meg. Ez a hang, nyelv- és formaművészet egyike a legszebbeknek költészetünkben. Mintaképei az európai irodalom nagyjai: Ibsen, Tolsztoj és a francia parnasszisták. Témái: Haza, Isten, szerelem, szánalom, európai egyenrangúság és a halál. Formavilága rendkívül változatos Kedveli a jambust. s a magyar versmértéket, azonkívül 1300 költeménye közül 300 szonett, amelyek egyike sem a Babits által megénekelt "aranymívesség”, hanem tökéletesen megkomponált, spontán dalolás. Verseinek minden sora a magyar nyelv muzsikája. Sajnos, nekünk nem volt Schubertunk. Schumannunk vagy Brahmsunk, hogy líránk remekeit megzenésítsék Életfilozófiájának példaképe - mint két emberöltőn át Európa csaknem minden szellemi alkotójának - Nietsche, akihez verset is írt, amely a legtökéletesebb portrét adja a hatalmas, de csalódott tanárról, aki meghirdette a tökéletes ember ideálját. A költemény címe: Nietsche Naumburgban. Egy árny kószál a parkban őszi estén, Szánd meg, s imádkozz érte jó keresztény. Az égbe tört és póruljárt szegény. Most vánszorog, s jár körbe-körbe némán, Nagy homlokán és kiégett szemén árny, Nincs nála nyomorúltabb a földiekén. Mégis ti, kiknek a menny megígérve, Ti jámborok reám figyeljetek, Hős és nemes a szánandó beteg. A gondolatcsaták közt folyt ki vére, S bár mennyetekre nem váltott jogot, A földre onnan egy kis fényt lopott. Nem volt hivalkodó magyar, pedig büszke fajtájára. A közélettől távol tartotta magát, ugyanakkor hazánk minden eseményét nagy figyelemmel kísérte és határozott vélemény
