Amerikai Magyar Újság, 1998 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1998-05-01 / 5. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1998. május FÁY ISTVÁN MAGYAR ÉDESANYÁK "A mindenségen az anyaság nagy törvénye uralkodik öröktől fogva örökké". (Nyirő József) Szülőhazánkban a legutóbbi időkig indexre tett nagy írónk tökéletesen fogalmazta meg, miért ünnepeljük az Édesanyákat minden esztendőben. Ez a nap nem egyházi, még csak nem is nemzeti ünnep, nem hivatalos munkaszünet, mert vasárnapra esik, mégis nagy ünnep. Ebben látjuk meg a teremtés lényegét és a nemzet legkisebb sejtjét, a családot, melynek az anya a lelke és annak fenntartója. A teremtés részese, a folyamatosság biztosítéka az emberiség életében. Mikor gyermekek voltunk nem vettük észre ennek a jelentőségét, mert annyira természetesnek találtuk a terített asztalt, a tiszta ruhát, az altatódalt, betegágyunk feletti virrasztását és valljuk be őszintén, mindezért soha nem voltunk igazán hálásak. Felnőtt korunkban kezdjük csak látni az anyai szeretet áldoztát és ez előtt csak akkor borulunk térdre könnyektől barázdált arccal, amikor már csak a sírban fekvő gondviselőnkkel beszélgethetünk és gondolatban ölébe hajtva fejünket elmondhatjuk, elsírhatjuk neki az élettől kapott sebeinket. Közhelyeket írni Róluk, a legszentebbekről méltatlanság lenne. Meg nem emlékezni pedig a ragaszkodás és tisztelet hiánya. Én ma — az évről-évre ismételgetett frázisok elkerülésére — azt az utat választottam, hogy leg- nagyobbjainkat idézem, miként beszéltek, hogyan emlékeztek, miket írtak Édesanyjukról. Teszem ezt azért, mert az örök asszonyi példakép, a Szűzanya nemcsak a kánai mennyegzőn örvendezett együtt szent fiával, hanem végigkísérte a Kálvárián, hogy osztozzon a sorsában, melyet Jakopone da Todi hétszáz esztendővel ezelőtt írt le csodálatos himnuszában. "Állt az anya keservében, / Sírva a leereszt tövében, / Melyen függött szent fia'. Azóta is ott áll minden édesanya gyermeke mellett, hogy együtt örvendezzen, vagy zokogjon vele. Irodalmunk csodálatos szépségű remekművekben állított örök emléket a szeretetteknek. Olyan gazdag ez a költészet, hogy lehetetlenség csak egy kis részét is idézni. Mégis megkísérlem, hogy a legszebbeket bemutassam úgy elhunyt klasszikusaink, mint a jelen költészetéből. Arany Jánossal, valamennyiünk szellemi édesapjával kezdem, aki nem volt szentimentális, sem bőbeszédű. Emlékezzünk csak vissza az anyai szeretet megdicsőitett- jére, özvegy Toldi Lőrincnére, vagy a "Családi kör" szívet melegítő soraira. Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa". Nem tudom, hogy az utolsó sorban használtnál szebb jelzőt valaha is leírhattak volna. Szabó Dezső soraihoz semmi magyarázatra nincs szükség, mert önmagukért beszélve állítanak örök emléket annak, akinek a nagy író haláláig nem tudott eléggé hálás lenni gondviseléséért. "Oh szent, százszor szent asszony, egyetlen csodájú Arc. Te minden gazdagságom, minden erőm, és minden hősiességem. Vén gyereked most bús meneküléssel kopogtat síri házad ajtaján: Édes jó Anyám megjöttem, hogy számot adjak elköltött napjaimról. Jó fiad voltam, hűséges voltam a Te forró, nagy szivedhez, teljesítettem a Te szent parancsaidat. Oh Édesanyám, egyedül vagyok, eressz be, végy vissza a Te jóságod védelmébe". Móricz Zsigmond fájdalmas szavakkal emlékezik vissza nagybeteg édesanyjára, a szegénységükre, amikor még hét krajcárjuk sem volt, hogy szappant vehessenek és egy öreg koldus, az országutak vándora szánta meg őket nyomorúságukban. Leikéből feltörő sóhajként mondja: "Ah ismerni kellene ahhoz, hogy ki volt az én anyám. Kis könnyűtestű, szívbajos hamupipőke volt, aki lemondott mindenféle női hiúságról, de akinek kemény fekete szemeiben fanatikus tűz égett, prédikátor ősei akarata, s ősanyáink mágnás gőgje: hármas Isten imádatában vezekelt, mint egy mártímő: a református vallása, a magyar hazája és hét gyermeke imádatában. Különös és rendkívüli, aki cseléd nélkül nevelte fel hét gyermekét, s a konyhában Aristótelés "Politikáját" olvasta minden filozófusokkal". Ennek a nemzedéknek az egyik költő-óriása, Kosztolányi Dezső, a szépen kívül csak az anyai szeretetben hitt. Felismerte a szeretet és áldozat természet fölötti nagyságát, édesanyja tengernyi gondját, lemondását ás áldozatvállalását. A legszebb zenét túlszárnyaló költeményében örökítette meg érzéseit, mely a "Szegény kisgyermek panaszai" című ciklusának egyik gyöngyszeme. Szegény anyám csak egy dalt zongorázik. Egy árva dalt. Azt veregeti folyton és megbicsaklik elefántcsont ujja a fekete-fehér elefántcsonton. És elfelejti, próbálgatja egyre és szállni vágy, mint vérző sas a hegyre, mert szállni tudna, szállni és röpülni, de visszahúzza újra ezer emlék. Ezt zongorázta kisleány korában, s mikor apuskával egymást szerették. "Benn a háziasszony elszűri a tejet, Ezt próbálgatta, amikor születtem Kérő kisfiának enged inni egyet; és megtanúlta, elfeledte csendben.
