Amerikai Magyar Újság, 1998 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1998-05-01 / 5. szám
1998. május AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 5 Jaj mennyi vágy van benne, hosszú évek. Egy szürke dalban egy szent, szürke élet. Hogy össze nem rogy a szobánk alatta, hogy össze nem rogy menten, aki hallja. E dalban az ő ifjúsága halt el, a semmiségben hervadt vissza, mint ő. Kopog kopog a rossz vidéki valcer és fáj a mély, mint egy Chopin keringő. József Attila a proletár nyomorúságban esténként várta haza a "Mamát", aki "Kis lábosában hazahozta / kegyelmes éktől vacsoráját". Nagyon kevesen sirattak úgy egy elvesztett szentet, mint 6, a mindenből kisemmizett és mindenki által félrerugott. Gyászának kábulatában szívet- tépően zokogja el halhatatlan sorait, melyeket talán nem is lehetne más nyelven, mint magyarul elmondani: Nem nyafognék, de most már késő, most látom milyen óriás ő, szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében. Papköltőink egész életükön át két asszonyt tiszteltek: a Szüzanyát, mindnyájunk égi édesanyját és saját, vér szerinti anyjukat. Harsányt Lajos, és Sík Sándor, gyönyörű költeményeikben bizonyították hűségüket. Most azonban álljon itt a szelídség és a ragaszkodás nagy dalnoka, Mécs László, aki a rajongás szent áhítatával írta anyja emlékére varázslatos sorait: Mondom neked, harmatszépségű voltál, gyermekszáj-váró, lányos, hetyke melled olyan volt, mint pogány, szépmívű oltár. S az anyaság mint Szentlélek-lehellet, megszentelt téged fájdalmak keresztjén... Szobrász-méhednek is szenvedni kellett, hogy a pogány oltár legyen keresztény... Asszony, ha fejem nem csillagokba fámám Isten-nézőn, most leeresztvén, lehajtanám kis lábadhoz a porba. Emigrációban meghatványozódik a vágy az elveszített után akár él, akár a sírban van már. Tűz Tamás a száműzetésbe kényszerűit hitvalló szolgatárs mindig magával hordja a szeretettet, hogy érezze gondoskodását és legyen kinek kipanaszkodnia magát. Ezért dalolja: Szökdel megint, játszik az április. Anyám, ez a mi drága hónapunk Harmincadik, mióta együtt hajózgatunk A 15 évvel ezelőtt elhunyt Fáy Ferencet szülőhazájából való kivetettségben egyedül édesanyja síron túlról is sugárzó szeretete éltette és szentül hitt abban, hogy a halál sem választhatja el őket egymástól. Tudta, hogy az örök szeretet még a vétkei ellenére is vele van. Rád gondoltam. S ahogy most messze Tőled leírtam ezt a kurta mondatot, s ízlelgetem a tizenkét betűmet, rádöbbenek hogy ennél egyszerűbbet és szebbet néked úgysem mondhatok Mert akkor...akkor arca nőtt áfáknak, sfá közül a lábnyomod lesett... Rád gondoltam. S azóta egyre látlak lábnyomnak, arcnak, testvérnek, halálnak és bünnek..hisz te azt is szereted. Csepefyi Rudolf édesanyja, távolba szakadt kisfia utáni bánatába halt bele, talán azért, hogy előkészítse helyét a mindkettőjük által szentül hitt találkozáshoz. Ezt az emberi végzetet írta le, amikor idős édesapja Bécsbe utazott, hogy emigráns, hazalátogatni nem akaró fiával még egyszer találkozhasson. A sötétben, honnan jöttünk, — először ő, utána én — hová megyünk — előttem ő, nyomába én -, csak anyám járt előttünk Ó úszta át a titkok vizét; mosolyából máglyát rakott a parton. Saáry Éva halk szavainak nagy szeretetével beszél a legkedvesebbről, aki Svájcban való letelepedése után minden évben meglátogatja és Budapestről Lugánóba, onnan pedig haza vágyik. Az anyai szeretet és a szülőföldhöz való ragaszkodás lelki viadala ez. Aztán egy napon lányánál hunyja le szemeit, hogy amikor eljön az idő, még a túlvilágon is gondját viselje gyermekének. "Szegény édesanyám még a temető földjében is "illegálisan" tartózkodik! nem kerülhetett volna oda, ha nem veszünk — az én nevemre — kettős sírhelyet. Mikor hozzá megyek látogatóba, a saját halálomra gondolok" Mert "ha anyádtól búcsúzik a szív, úgy érzed metszik gyökereid". (Szabó Lőrinc) Tollas Tibor lélekben tökéletesen összeforrott anyjával és a szenvedésektől megrugdosva utána vágyott, és erre ritkán volt alkalom. De önfeláldozó szeretete az éjszakák reménytelenségében Istenhez fordúlva várja fiát a nagy egyedüllétben is. Gyönyörű sorokban siratja el élete jobbik felét a költő, amikor visszaemlékszik egy jégvirágos téli hazatérésre. Üvegen szűrve szállt a dal És átölelt, mint drága kar. S üvegen szűrve néztem őt, Álltam, mint oltárkép előtt Arcát nem láttam igy soha,
