Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-02-01 / 2. szám
1997. február AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 13 HARANGOZÓ JUDIT: MEG TALÁL T FORRADALOM Harangozó Judit elbeszlése a Szabad Magyar Újságírók Szövetségének a forradalom 40. évfordulójára meghirdetett irodalmi pályázatán a (megosztott) harmadik díját nyerte el. A pályázatra bárki jelentkezhet. Akárhogy forgatom a szót, ebbe a kategóriába én is beletartozom. Jogilag tehát "oké" a dolog, viszont milyen alapon üti bele az orrát a felnőttek dolgába az, aki a nevezett események idején "mínusz négy éves" volt csupán? Négy évvel 1956 után születni, és felnőni a "Kádárkorszakban"... hát..., ez tény és kész. Ezzel sem dicsekedni, sem szégyenkezni miatta nem kell, mindenki a számára adott helyen és korban születik. De mit mondhat az ötvenhatos Magyar Forradalomról az, aki ezt összes iskolájában ellen forradalomnak tanulta? A szabadságért, függetlenségért harcolókat árulóknak, jobb esetben megtévesztetteknek, a harc leverőit az igazaknak, hősöknek állították be. Mit rejthet annak tolla, aki a történelem érettségin (sok társával együtt) azon imádkozott: "jaj, csak '56-to ne húzzam...!" Mert azt a tételt valahogy se- hogyse bírtuk kidolgozni. A történelemkönyvben egy igen zavaros fejezet szólt róla, érthetetlen és homályos, tények nélkül, célzásokkal. Különösebben nem foglalkoztatott minket akkor ez a téma, de ezt a tételt, aminek a címe: Az 1956-os ellenforradalom, képtelenek voltunk megtanulni 1978-ban. Napsugaras nyár volt, még a Lipótváros szmoggal küszködő fái is vidáman zöldelltek, a madarak azt csicseregték: "örülj a fénynek, ne aggódj, élni jó!" Az '56-os tételről csak az jutott eszünkbe: "nem kihúzni, ámen". Nem gondoltunk a 22 évvel azelőtti nyárra, az akkor tizennyolc évesekre, akik küzül sokan életüket áldozták a magyar szabadságért. Mit írhatok én '56-ról, az akkor még meg sem született, aki számára ez az évszám egy elferdített történelemlecke volt? Na és a szülők? Ők abban a korosztályban voltak. Talán róluk akarok írni, talán ők benne voltak, van elmesélni való történetük, amit most az utód, egyetlen leánygyermekük a világ tudomására fog hozni? Természetesen van, hiszen mindenkivel történt valami. Anyu 25 éves volt akkor. Sok más vidéki lányhoz hasonlóan, odahagyta szülőfaluját, a Szabolcs megyei, világtól elmaradott kicsi helységet, hogy szerencsét próbáljon Budapesten. Messze volt ő az egyetemek világától, eszméktől, forradalomtól. Egy volt a sok közül, csendes, félénk szemlélője az eseményeknek. "...Féltünk kimenni az utcára — albérletben laktam egy barátnőmmel közösen —, mert lőttek. Nem tudtuk, éppen ki kire lő, és amikor csendesebb volt a lövöldözés, kimerészkedtünk. Az utcán hallottuk, hogy akasztják a kommunistákat. Nem jártak a villamosok, mindenfelé feldöntött jármüvek hevertek. Utazni úgy lehetett ezekben a napokban, hogy a mindenfelé igyekvő teherautók sofőrjei meg-megálltak és megkérdezték az embereket úticéljuk felöl. így jutottam el én is különböző helyekre, ha elintéznivalóm volt, esetleg találkozni akartam földijeimmel. Egyszer, amint épp így ültem egy teherautó hátulján sok más emberrel együtt, azt mondja a sofőr: 'Na, emberek, aki nem akar disszidálni, az szálljon le!' Nem tudtam mit jelet ez a szó — talán még valami illetlenséget, gondoltam, ezért gyorsan leszálltam. Később sokszor eszembe jutott, vajon komolyan beszélt-e a sofőr? Aztán ahogy az események peregtek, egy ugyancsak a falumból származó lány unokatest\’éremmel elhatároztuk, hogy mi is megyünk. Valahova nyugatra. Sokan mentek, azt mondták, itt nincs jövő, jönnek az oroszok. Azok meg már egyszer jöttek. Engem nem bántottak, még kislány voltam, de jó emlékeim sem maradtak róluk. Felvettem egymás fölé az összes ruhámat, ami nem volt sok, de azért jó kövér lettem. Nem bántam, csak sikerüljön. Elmentem a megbeszélt helyre, vártam, vártam az unokatestvéremet. Nem jött. Egyedül nem mertem nekivágni. Hazamentem, levettem a ruháimat, kicsomagoltam és itthon maradtam. " Apám sorkatonai szolgálatát teljesítette '56-ban Huszonnégy éves volt. Kistermetű, jóképű fiú. aki gettóval a háta mögött, és apjának, rokonainak a Vészkorszakban történt elvesztésével még félénkebb természetű lett, mint amilyen amúgy is volt. "...Egyszeresük elengedtek mindenkit. Azt mondták, rendkívüli szabadság, haza lehet menni. Hírek alig jutottak el hozzánk, örültünk, hogy mehettünk. Ameddig lehetett, vonattal. Siettem haza nagyanyádhoz, hogy ne izguljon. Később gyalog mentem át fél Pesten. A Liget felé, az Állat- kertnél lőttek, később az utcákon is. — De Apu! Hogy mentél az utcán, amikor lőttek9 (Tizenegynéhány éves vagyok, amikor beszélgetünk erről, és csöndes, visszahúzódó apám megnő a szememben e történet hallatán.) És ki lőtt? — Mit tudom én, ki lőtt, én csak szaladtam a falak mentén és örültem, hogy ép bőrrel hazaérek az Elemér utcába. Tudod, ez volt a Merek József utca akkori neve. — Te nem akartál elmenni? Apu. hiszen majdnem minden barátod ment!-- Dehogynem. Az Ottóval elindultunk. A határon megszálltunk egy szállodában. Ottó továbbment és meg sem állt Beverly Hills-ig, én visszafordultam Pestre. Nem akartam egyedül hagyni anyámat." (Nagyanyám szegény, mégis hamarosan egyedül maradt. Születésem évében halt meg, de néha meglátogattuk a temetőben, hogy ne legyen mindig egymagában.) Egy másik verzió szerint a szállodai szoba szekrényében apám talált egy Ady-kötetet. Éjszaka ezt olvasgatván, hajnalra hátraarcot csinált. Ő nem akart "föl-földobott kő" lenni. "...aztán láttam az orosz tamkokat az Andrássy úton - fűzte tovább a szót. -- Rajtuk katonák. Hallottam, amikor rájuk dobálták a benzines palackokat. És csak vártuk, mi történik." Ezektől a szülői élményektől bizony az én szemem nem nyílt ki. Baráti és ismeretségi körömben nem sok szó esett az '56-os eseményekről. Ha valakinek volt is mondanivalója, inkább hallgatott Történelemtanáraink (némelyik elváltozott arccal ugyan,) a meghamisított történelmet tanították Évekkel később megismertem - akkor leendő - féijemet. Az ő családja végig ellenzéki volt, '56 számukra mindig forradalom Tőle hallottam először a dolgokat más megvilágításban Aztán
