Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-02-01 / 2. szám
1997. február AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG iStöiíÜin Glí HŰÉ SBHH Csak remélni próbálom, hogy az a mélységes, mondhatni: síri csend — és politikai iránti érdektelenség —, amely megüli Magyarországot, az a klasszikus értelemben vett "vihar előtti csend", és nem a teljes feladás, nem a magy ar jövőről való lemondás. a "minden mindegy már" beletörődése, elfásultsága. Ha utóbbi lenne igaz, minden tevékenység, minden ágálás. kritika és javaslat hiábavaló, értelmetlen erőlködés, csak a belenyugodni képtelen egyén/személy lelkiismeret-nvugtató pót- cselekvése. Az ember természete azonban olyan, hogy a reményt soha nem adja fel, még akkor sem, ha az úgynevezett "realitások" és látszatok nem jogosítják is fel bizakodásra. Lelke mélyén megőriz valamit ember mivoltából, a madáchi "küzdj, és bízva bízzál" felszólítás igazságából. Reménykedik. így reménykedem én is, sokadmagammal abban, hogy a magyarságból még nem ölték ki teljesen az emberi természetet. annak legalapvettőbbjét: a reményt. Eközben egyre jobban értem, miért is szavazták vissza a gyilkos bolsevikokat és azok magukat liberálisnak hirdető leszármazottaik A magyar ugyanis évezredek óta a világ egyik legegyenesebb. legnyíltabb. legbecsületesebb embere/népe, nem, vagy nehezen tűri az álnokságot. (Gondoljunk csak vissza közeli - ezeregyszáz éves - történelmünkre! Volt-e nálunk annyi selvemzsinó- ros. méregpoharas, rejtett tőrös királygyilkosság, mint a környező "európai" országokban, királyságokban, például a franciáknál, angoloknál, stb? Vagy csak nyílt lázadás volt, s az előbb említettek elkövetésében majd' mindig idegenek keze fedezhető fel?) A Rákosi-rendszer ellen világra szóló Forradalommal tettünk bizonyságot ősrégi tulajdonságainkról. A Kádár-rendszerben azonban már tehetetlenebbé, fokozatosan reményvesztettebbé váltunk. Tudtuk azonban mindv égig, hogy az a rendszer álnok és hazug. 1990-ben nyílott alkalmunk megmutatni - egy (viszonylag) szabad választás keretében —, hogy tudjuk ezt, és nem is felejtettük el, évtizedek alatt sem. Az akkori ellenzékre, az MDF-re szavazás felszínre hozta az addigra már régen csak rejtegetve őrizgetett, talán nem is tudatos emberi tulajdonságot: a reményt. Ezt hagyta figyelmen kívül, ezt csúfolta meg Antall és kormánya(i)! Vagyis: hazug és álnok volt, becstelen a becsületes magyar nemzeti többség szemében. Ezért következett be a soha nem várt fordulat: a régi bolsevikok visszaszavazása. Azokról legalább mindvégig tudta a kisember, hogy' kicsodák! A legaljasabb munka: az országvesztés kirablással — kiárusítás vagy privatizáció, mindegy , minek nevezzük! — történő felgyorsítása még az Antall előtti időkben kezdődött; ; Grósz-kormánv idején nem túl "nagyban", de már jóval nagyobb méretekben, mint Kádár idején, pártalapon, a kiválasztottság, a lenini "élcsapati" tagság jogán, aztán a Németh-kor- mány idején folytatódott, "spontán privatizáció" meg "előprivatizáció" címén, "törvényesítve"! Nyíltan loptak, raboltak, saját nevükre íratták az állami — előzőleg államosítás címén a néptől elrabolt, tehát közvagyont -- gyárakat, üzemeket, épületeket. gépeket, mindent. Antall nemcsak nem állította le ezt a folymatot, nemcsak nem büntette meg azokat, akik megkezdték az ország vagyonának "magánosítását", saját zsebükre, rokonaik és ismerőseik zsebére, hanem tovább folytatta, most már "végleges" és a szabadon választott parlament - legálisnak tűnő és annak te- kintett/tekintetett -- törvényeivel megerősítve, ugyanazt! Az ország "átvételekor" leltár nem készült, az akkori és az azóta is tartó szakértői becslések több ezer milliárdos eltéréseket mutatnak. Pontosan senki sem tudja ma sem. mennyi értékünk volt, maradt a kommunista diktatúra és a szovjet megszállás/ kirablás után. de a legalacsonyabb becslések is sok ezer milliárdos összegűek, s ha a mai rablások mértékét tekintjük, még ezek is szerényeknek tűnnek. A nép egy nagy' része, ha nem is a fele, úgy gondolta: a Kádár-rendszerben legalább nem voltak ennyire szemtelenek az elvtársak, nem loptak ennyire nyíltan és ilyen elképesztően nagy összegeket, hiszen a magántulajdon nem volt szent, legfeljebb a maguk és családjuk hétköznapi jólétének biztosítására szolgáló, ma már "borravalónak" tűnő összegeket és előnyöket lophatták el (egy-egy nagyobb ház, jobb kocsi, jobb pozíció, vadászház, a gyereknek protekciós egyetemi felvétel és hasonlók). Ám ha némely elvtársak túlzásba vitték a harácsolást. maga a pártvezér kopintott fejükre. Ez is valami! - gondolhatták az egyszerű emberek, s megbízták Antall-Boross helyett a Kádárhű és -nevelte Horn Gyulát, az ősbolsevikot, remélve, hogy ha mást nem csinál is, legalább ismét a fejükre koppint azoknak az elvtársainak, akik túlzásokba esnek lopás-rablás ügyekben. Nem így’ történt! Sőt! Az ősbolsevik elvtársak, ahogyan túlzásokba estek a lenini ideológia tömeggyilkosságig menő terjesztésének esetében, túlzásba estek a (vadjkapita- lizmus képviselete terén is. Mára mindenki látja, hogy ami az Antall-Boross-kormányok alatt végzetes országrablásnak minősült, mert szokatlan volt, az mára még tyúktolvajlásnak sem tekinthető a maiak ismeretében. Amikor Bokross Lajos a nép hátára kötötte népnyúzó és nemzetrogyasztó "csomagját", az emberek nemcsak a terhek alatt rogyadoztak, hanem attól is, hogy tudták: Bokross előzőleg tönkretette a Budapest Bankot, amelynek fővezére volt, s amikor onnan kiemelték elvtársai a pénzügyminiszteri székbe, 16 millió forint végkielégítéssel bukott följebb A felháborodás óriási volt -- és jogos is, hiszen ha valaki egy' bank pénzügyeit sem képes kezelni, pontosabban csak csődbe tudja vinni a rábízott pénzintézetet, vajon hogyan fogja "kezelni" egy egész ország pénzügyeit? A kétségek, mint hamar bebizonyosodott, ugyancsak jogosak voltak! Ráadásul, a vágtató infláció, a pénzromlás "eredményeként", a 16 millió érzékelhető, belátható összeg volt. ha hatalmas is, főleg károkozás miatti jutalomként. Amikor a Hom-Pető-kormánv tevékenysége már "ki- teljesedett", jött a Tocsik Márta-ügy. 804 millió "lenyúlása" - hogy pestiesen fejezzem ki magam, hiszen csakis ott történhet meg ilyesmi! A válasz, a nép, a tömegek részéről csak morgás volt. Akkoriban éppen otthon voltam, és egyáltalán nem ér-
