Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-12-01 / 12. szám
8 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1997. december STIRLING GYÖRGY HOGYAN ÜNNEPELTEK ÖTVENHATOT OTTHON? Az Ötvenhatos Forradalom és Szabadságharc évfordulója alkalmából idén is számos ünnepséget tartottak Magyarországon országszerte és sok emlékműsor, valamint visszaemlékezés hangzott el a rádióban és televízióban egyaránt. Természetesen szép számmal hangzottak el beszédek is, amelyeknek témája legtöbb esetben éppen csak hogy érintette az ötvenhatos eseményeket és a szónokok ezeket csak ürügyül használták fel, hogy aktuális problémákkal, napi politikai kérdésekkel foglalkozzanak. A NATO és a közelgő választások szerepeltek a leggyakrabban a „műsoron” és ez egy kicsit kiábrándító volt. Mert a beszédekből az érződött ki, hogy a mai magyar politikusok közül már alig akad olyan, akit áthatna 1956 szellemisége és értené azt az üzenetet, amit a forradalom emléke hordoz a mai nemzedékek számára. A pártok szónokai kortesbeszédekkel álltak ki a pódiumra. Göncz Árpád pedig a Parlament előtti hivatalos ünnepségen, majd este az operai díszelőadáson is arra használta fel az alkalmat, hogy a NA- TO-csatlakozásnak csináljon prolagandát. Idén a negyvenegyedik évfordulón sem valósult meg az, hogy a központi ünnepségen együtt vegyen részt minden párt és politikai csoportosulás: a pártok külön-külön ünnepeltek és ezúttal sem jött létre az az egység, amelyre éppen 56 ünneplése kellene alkalmat adjon, hiszen a forradalom szolgált soha el nem feledhető példával az összefogásra. A magyar nép történelme során még soha nem volt olyan egységes, mint 1956 októberében, de ez - mint annyi minden más ezer év alatt - szalmalángnak bizonyult és november 4-e után semmivé foszlott. A Kádár-korszak éveiben az emberek egyre jobban elidegenedtek egymástól és a rendszerváltozás után csak nagyon lassan indult meg a társadalomban olyan mozgás, amelynek révén az emberek közelebb kerültek egymáshoz, főleg a spontán kezdeményezés nyomán alulról felépülő egyesületek, közösségek révén. Nos, 56-os szervezet is alakult nem is egy, de ezek sem tekinthetők az egység példaképeinek: mindegyik a sajátját tartja igazi ötvenhatos szervezetnek- az október 23-i gondolat egyedüli letéteményesének. Igv közös megmozdulásokra még ez évfordulókkor sem képesek. Göncz Árpád beszédének volt egy része, amelyik lélektanilag némi magyarázattal szolgál a még élő ötvenhatosok magatartására. A köztársasági elnök ecsetelte a 41 év előtti harcok hőseinek helyzetét és meglepő őszinteséggel mutatott rá arra, hogy ezek a ma már jóval nyugdíjkorhatáron túl lévő idős emberek bizony csalódottak és megkeseredettek. Legtöbbjüknek derékba tört az élete azért, mert résztvett a forradalomban és éveket töltöttek börtönben, amit megsínylett az egészségük, ma pedig nyomorúságos nyugdíjból tengerik az életüket. A kárpótlás, amit kaptak, jelentéktelen összeg volt ahhoz képest, amit veszítettek, de talán még ennél is fájóbb pont. hogy úgy gondolják: megfelelő erkölcsi elégtételt sem kaptak áldozatvállalásukért. Mert amiért ’56-ban küzdöttek a forradalmárok, a mára megvénült „pesti srácok”, abból számukra vajmi kevés valósult meg a demokráciát építő mostani Magyarországon és a hajdani szabadságharcosok úgy érzik: hiába harcoltak. És ezt az érzést az is erősíti bennük, hogy míg ők nyomorognak, azt kell látniok, hogy ugyanazok, akiknek a múltban jól ment, azok ma is magas pozícióban vannak és jólétben dúskálnak. Elég, ha a mártírok sírjánál koszorúzó kormányférfiakra, Horn Gyulára és Gál Zoltánra gondolunk, akikről köztudott, hogy ’56-ban a barrikád másik oldalán álltak. Göncz Árpád minderről úgy beszélt, mitha ez valami elháríthatatlan elemi csapás következménye lenne, vagy' netán a magyar kormányra külső nyomás nehezednék, amiért sem Ötvenhat eszméit, sem a forradalom hőseit nincs módjukban olyan tiszteletben részesíteni, amilyent azok megérdemelnének. Pedig Göncz Árpádnak, aki a rendszerváltás első perce óta viseli az ország legmagasabb közjogi méltóságát, mindenkinél jobban kellene tudnia, hogy a lélektanilag igazán kedvező pillanatot az Antall-kormánv mulasztotta el, amikor a rendszerváltáskor nem ’56 eszméit állította az ország életének tengely ébe, mintegy' ideológiai alapot teremtve az ország felemelkedéséhez. Az ország igazi felszabadulását 1956-tól eredeztetni azért is indokolt lett volna, mert sok történész véleménye szerint ‘56 nélkül csak sokkal később indult volna meg a Szovjetunió belső bomlása és sokkal tovább kellett volna várni a kommunizmus bukására. Az Ötvenhatos Forradalom nem került a történelmileg indokolt helyre a nemzet tudatában. így hát nem csoda, hogy az ország szellemi felemelkedése és az 1989 óta várt lelki újjászületése is elmaradt. A ’94- ben hatalomra került kormánytól pedig hiába várta volna bárki is, hogy' megadja a tiszteletet ’56-nak: a forradalom céljai idegenek a jelenlegi nomenklatúrának. Pedig tagadhatatlan: Göncz Árpád, aki maga is börtönt szenvedett 1956 után, nemcsak azért tehetett volna többet. hogy a negyvenegy év előtti forradalom valóban a szabadság szimbólumává váljék az azóta fölnőtt generációk szemében, hanem azért is, hogy a társadalom perifériáira került szabadságharcosok őket jogosan megillető módon élhessenek és beleszólást nyerhessenek az ország ügyeibe. Hiszen Göncz Árpádon és az egy Mécs Imre országgyűlési képviselőn kívül az ötvenhatosok közül senki sincs felelős pozicióban. ami elgondolkoztató. Van azonban az éremnek egy másik oldala is:
