Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-12-01 / 12. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1997. december J megy a családjához. A gyerekeihez, mert meghívták. — Az jó - válaszolta a hölgy. - Az nagyon jó. ha valakinek van családja és meghívja. Legalább Szentestére, meg talán másnapra is. Az ünnepi ebédre... - bólogatott mintegy magának, szinte irigykedve az "ilyenekre”. — Ááá! — nyújtotta meg a hitetlenség hangját az öreg. -- Én nem hiszem, hogy tényleg így van - mordult oda.-- Már miértne lenne így9 Már miért ne lenne jó, ha valakit a családja meghív? -- vágottközbe élesen a sarokban ülő öregasszony. - Hogy lehet ilyet mondani?-- Az jó, persze hogy jó. Nem azt nem hiszem, hanem azt, hogy a barátomat tényleg meghívta a családja. Sose szokták meghívni. Nem is hallott a gyerekeiről már évek óta. Nem is mesélt arról, hogy látta volna őket, vagy meglátogatta volna őket. Miért éppen most hívták volna meg? Szerintem csak szégyellte, hogy nem hívták, hogy nem kell nekik, azért mondta. Közben meg biztos másik pályaudvarra ment ki. hogy nekem megmutassa... Az udvarias, kabátot lesegítő öreg megszólította az újonnan érkezettet, miközben a vonat nagy döccenéssel elindult végre:-- Ön hová utazik, kedves, ha meg nem bántom kérdésemmel? — Én..., én, ugye, Szombathelyre - felelte zavartan a kopott öregasszony, pedig még a felszálláskor felkészült a kérdésre. Most mégis váratlanul érte, mert azt hitte, a többiek nem szólítják meg, hiszen egymással beszélgetnek. - Csak Szombathelyre - tette hozzá gyorsan a nyomaték kedvéért.-- Igen? Mi is, mind. Onnan meg vissza. Csak úgy. Céltalanul. Hogy teljék az idő. Meg hogy melegedjünk. Mióta betöltöttem a hetvenet, sokkal könnyebb. Ingyen melegedhetek és jó társaságban jobban érzi magát az ember... - toldotta meg egy mosollyal, mintegy gúnyolódva. Az öregasszony csak nehezen oldódott. Még nem akarta bevallani, hogy ő is csak melegedni akart ezen az ünnepen, mintegy saját magát megajándékozva. Azt sem akarta bevallani, hogy idáig süllyedt egy egész élet munkája után. egy egész élet munkája, küszködése jutalmául. Még szokatlan volt neki, még szégyenkezett, bár már érezte, hogy sorstársakra talált, akik megszokták ezt a helyzetet és mintha sokkal könnyebben viselnék. Az öregúr, gyorsan átlátott helyzetet mentve, gyakor- ott hajléktalanként felállt, meghajolt és bemutatkozott: — Ha megengedi. Vermes János vagyok, szolgálatára... Valamikori tanár, kezét csókolom. Most meg... Most meg nyögdíjas! — nevette el magát. - Mellesleg özvegy. — Halász Jánosné - nyújtotta a kezét félénken —, Margit. Én is özvegy, már több mint tíz éve. - A többiek is felbátorodtak. A sarokban ülő öregasszony már tegeződve mondta: — Annusnak hívnak. Margitkám. Szervusz. Úgy látom, te még kezdő vagy a “szakmában”, de majd megszokod. Jó társaság szokott összejönni. Szórakozunk, ha már megélni nem is tudunk. Az ott, a bottal. Árpád. Régi vonatozó. Mindenki ismeri. Rendes ember. kár. hogy megöregedett ő is - nevette el magát a termetes asszonyság, mint akit egy csöppet sem zavar, hogy öregségére ilyen élet jutott neki. A harmadik öreg hölgy, akiről már az előző beszélgetésből kiderült, hogy neki sem ismeretlen a vonatokon melegedés, újra élesen szólt, mintha másként nem is tudna: — Teri vagyok. Elvált. A gyerekeim sajnos az urammal maradtak annak idején, én meg egyedül. Ők most biztosan együtt vannak, mint minden ünnepen. Az unokák is.Én meg itt... De már megszoktam, nem is vágyom másra - vágta oda, de már nem volt annyira magabiztos a hangja. Kis szünet után megtoldotta mondandóját. - Hiába is vágy nék, ha egyszer ez jutott nekem. De hát én legalább megérdemlőn. Nem úgy mint a többi öreg. akik gyereket neveltek, mégis magukra maradtak a szegénységben, a nyomorban, amikor már nem volt mit adni a gyerekeiknek. Én megérdemlem. Én elhagytam a gyerekeimet. Mit is várhatnék most tőlük?... - állította szembe a két típusú magányt., talán hogy igazolja, azok is maradhatnak magukra a szegénységben és öregségben, akik nem hagyták el a családjukat. Árpád próbálta másfelé terelni a beszélgetést. Szenteste nem szabad a gyerekekről, a családról beszélni, rájuk gondolni. Az csak még több fájdalmat okoz. A beszélgetés azonban mégiscsak a gyerekek körül forgott. Akinek volt, azért beszélt róluk, mintegy dicsekvésként és mentegetve őket, amiért mégsincsenek vele, akinek nem volt, azért, mert már sajnálta, hogy nincs. Ez a nap mégiscsak a szeretet ünnepe. Azoknak is, akiknek nem jut belőle. Azoknak is. akik életükben nem sokat adtak abból a kifogyhatatlan, világot megváltó. nélkülözhetetlen érzésből. Közben a vonat egyhangúan zakatolt, fények csak néha-néha villantak az út mentén, de a bent ülők ilyesmire nem figyeltek. Már régen egymással és a sorsukkal voltak elfoglalva. a közös sors okozta egyetértésben. A régi emlékek mellett előkerült a politika is, a pártok, a kormány, a választások és persze a nyugdíj, az állandó áremelkedésekkel szembeállítva. És előkerültek az elemózsiák, hogy' a beszélgetésben összemelegedve, együtt fogyasszák el szegényes szentesti vacsorájukat. Mindent ötfelé osztottak, már egészen vidáman, így igazán változatosra sikerült a szalvétadarabkákon ölükben feltálalt “étek”. Kinél vajaskenyér, kinél darabka szalonna, kinél májkrém, sőt. Annusnál még sütemény is volt. Alig vették észre a fiatal kalauzt, akinek tulajdonképpen semmi dolga nem akadt volna ebben a kupéban, hiszen a személyigazolvány felmutatása nélkül is jól látszott mind az öt utason, hogy rég betöltötte hetvenedik életévét, tehát jegy nélkül utazhat, bárhová. A kalauz mégis elkérte a hivatalos okmányt, talán csak jelenlétének igazolására, aztán benyúlt a hivatalos táskája mellett derekán lógó szatyorba, és mindenkinek átnyújtott egy-egy szem szaloncukrot.-- Áldott, boldog Karácsonyt! — mondta szinte szégyenkezve. - Ezt a gyerekeim küldték. Azoknak... - itt elgondolkodott, hogyan is fogalmazzon, hogyne sértse meg a legmélyebb szegénység jól ismert vonatozó, már megszokott figuráit -, akik. akik a vonaton kell, hogy töltsék a Szentestét - fejezte be kissé akadozón. -- Fogadják szeretettel... Aztán gyorsan kifordult a kupéból, hogy a következőben is kioszthassa a szerény ajándékot a Szentestét átutazgató magányos öregeknek, akikkel tele volt az egész szolgálati szakasza. Közben arra gondolt, vajon hány százezer
