Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-10-01 / 10. szám
1997. október AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 31 boltozatból az eső is megeredt, semmit nem lehetett látni a busz ablakain át. Úgy nyolc óra körül járhatott az idő, amikor a busz ablakából zseblámpafény integetésére lettünk figyelmesek. A fényjelzések előttünk villantak. A busz megállt és két fegyveres rendőr szállt fel. Kérték a határsávigazolványokat. Feleségemmel elöl, közvetlen az ajtó mellett ültünk, mögöttünk kettesével a barátaink. Először tőlünk kérték az igazolványt. —Nekünk csak személyazonossági igazolványunk van, úgy tudjuk megszüntették a határsávot - mondtuk.-Igen - felelték - de a mai nappal visszaállították. Hová mennek? - kérdezték.-Dunaszekcsőre, egy barátunk esküvőjére igyekszünk - mondtam. Hirtelen ötlettel Szekcsőt neveztem meg, amely kívül esett a határsávon. S valóban ott lakott egyik munkatársam, akinek - a véletlen összejátszása? - másnap volt az esküvője, amelyre mi is hivatalosak voltunk... De mi nem oda igyekeztünk. A rendőr nagyot nézett. -Dunaszekcső nem erre van, az Szekszárd alatt a Mohácsra vezető út mellett fekszik - mondta.-Tudjuk, de Sztálinvárosban azt mondták, hogy még nem megy arra busz. Menjünk le Pécsen keresztül Mohácsra és onnan vissza Szekcsőre. Hogy a rendőr elhitte-e amit mondtunk neki, nem tudom. Kinézett az ablakon, s látta, hogyan veri a havaseső az üveget, hallotta, hogyan zörög a busz tetején, majd rápillantott terhes feleségemre és visszadta az igazolványainkat.-A határsáv-igazolványt kérjük -fordultak a mögöttünk ülő társainkhoz.- Nincsen, nem tudtuk, hogy kell - mondták.-Hová mennek?-Bolyba.-Kihez?-Ott lakik egy barátunk - mondtak egy nevet és címet -, taxisofőr. Meghívtak a disznóvágásra.-Bolyba nem lehet menni az a határsávban van. Tessék leszállni. A következő pár szintén: -Nincsen, nem tudtuk, hogy kell.-Hová mennek?-Mohácsra, egy gyerekkori barátunkhoz - ők is mondanak egy nevet és címet -, a hajókikötőben dolgozik. Keresztelő lesz náluk, mi leszünk a keresztszülők.-Oda nem lehet menni, mert a határsávba van. Kérem szánjanak le. A negyedik házaspár azt mondta:-A szüléinkhez megyünk, Bolyba. Van határsávigazolványunk, de nem hoztuk magunkkal, mert úgy tudtuk, hogy már nem kell.-De kell - felelte a rend őre és leszállította őket is. Ez a fiatalasszony lett volna a vezetőnk át a határon. Leszállás közben még megsúgta nekünk édesanyja bolyi címét... Arra nagyon vigyáztunk, nehogy eláruljuk, hogy együvé tartozunk. Lehet, hogy a rendőr gyanút fogott, mivel mind Sztálinvárosból jöttünk és mind a Vasmű műszerüzemében dolgoztunk. Amikor mindenkit igazoltattak - érdekes, hogy rajtunk kívül mindenkinek volt határsáv igazolványa! -, a rendőrök is leszálltak és a busz folytatta tovább az útját. Meg kell jegyeznem; ha a rendőröknek eszébe jut a jegyek ellenőrzése is, biztosan lebuktunk volna, hiszen mindannyian Bolyba váltottuk meg a jegyet! Nem volt jegyünk se Mohácsra, se Dunaszekcsőre... Bolyban leszálltunk és felkerestük a megadott címet. Bekopogtunk az ablakon. Valaki elhúzta a függönyt és mi kértük, hogy engedjenek be minket. Nem lehet, kaptuk a gyors választ. Nemcsak szigorú kijárási tilalom van, de börtönbüntetés kaphat, aki beenged valakit éjszakára a házába. Mondtuk, hogy a lányuk barátai vagyunk Sztálinvárosból, s hogy odabent mindent elmondunk. Bent aztán a jó meleg szobába elmeséltünk mindent: mijáratban vagyunk és mitörtént a határsáv igazolásnál. Kértük, hogy éjszakára ott maradhassunk, majd reggel a visszafelé menő busszal hazamegyünk. Vezető nélkül, sáros szántóföldeken a hideg, havas téli esőben terhes feleségemmel nem mertük vállalni az utat.Különben is, már az indulás előtt úgy beszéltük meg, hogy szombaton indulunk el, és ha valami akadályba ütközünk, vasárnap visszajövünk és hétfőn bemegyünk dolgozni, mintha misem történt volna. Bőséges vacsorát kaptunk és 10-11 óra körül szép tiszta ágyba feküdtünk le a meleg szobában. Két óra felé járhatott az idő, amikor valaki felébresztett bennünket. Nem akartunk hinni a szemünknek! Sárosán, vizesen, elcsigázottan ott állt az egész társaság, mind, akit a rendőrök leszállítottak a buszról. Egymás szavába vágva mesélték:-Amikor a busz elment veletek, a rendőrök azt tanácsolták - mivel a busz csak reggel megy visszafelé -, ne várjunk ott a hideg esőben, menjünk vissza a legközelebbi faluba. Kopogjunk be a kocsmába és ott várjuk be a holnapi buszt, amivel haza mehetünk. El is indultunk visszafelé. Korom sötét volt, alig láttunk tovább az orrunknál. Szakadatlanul esett a havaseső és fújt a szél. Vissza-vissza- néztünk, s amikor már nem láttuk a rendőröket, letértünk az útról a szántóföldekre. Nagy kört leírva megkerültük őket, s most itt vagyunk. Levetették a sáros, vizes öltözéket, megvacsoráztak és lefeküdtek ők is. Vacsora közben megbeszéltük, hogy ma már nem indulunk el. Ott töltjük a vasárnapot és kipihenve magunkat, gyalog indulunk neki a határnak. Vasárnap csendes volt a falu. Mi ki sem mozdultunk a szobából, csak ha az udvaron lévő WC-re kellett menni valakinek. Akkor is csak úgy, hogy a háziasszony előbb kiment a kapuhoz, megnézni, nem jár-e valaki az utcán... Elérkezett az este, az indulás ideje. Megvártuk, amíg a falu nyugovóra tért. Elbúcsúztunk a ház asszonyától, megköszöntük a szállást és a szíves vendéglátást. Tudtuk, ha elfognak bennünket, rájuk is börtön vár. Az udvar hátsó részén hagytuk el a portát, s csendben, nesztelenül lopakodtunk kifelé a faluból a kertek alatt. Elől a vezető fiatalasszony férjével, mögöttük mi libasorban. Amikor a határba, a sáros szántóföldekre kiértünk, a műúttól bizonyos távolságban haladtunk tovább. Ha az úton egy gépkocsi lámpája feltűnt, azonnal hasravágódtunk megvártuk,
