Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-10-01 / 10. szám
32 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1997. október mig elmegy, csak úgy folytattuk tovább utunkat. Néha az oroszok meg a magyar határőrök fellőttek egy-egy világító rakétát, s persze ilyenkor is azonnal lehasaltunk a sárba, ott maradva mindaddig, amig a rakéta világított. Közben patakhoz értünk. Sekély volt a víz, itt-ott jég fedte. Nem volt széles, de átugrani nem tudtuk. Bottal állapítottuk meg, milyen mély. Mivel én birgerli csizmában voltam, ők félcipőben vágtak neki az útnak, én cipeltem át őket a hátamon. További párórás gyaloglás után egy széles, mély mesterséges árokhoz értünk. Ennek is viz volt az alján. Szerencsére csak az előző napok esővize gyűlt össze benne, de azért itt is nekem kellett átszállítanom őket. De itt más probléma is felmerült, egymás segítsége nélkül nem tudtunk fölmászni a túloldalon. Én csúsztam le elsőnek az árokba, utánam a Kanadában élő barátom ereszkedett le. Átvittem a vízen, ott a váltamra állva felkapaszkodott. A többiek is mind így jutottak át, s végül engem is felhúztak a gödörből. Az árok déli részén vastag, vasból készült and- ráskeresztek voltak a földbe betonozva. Megállapítottuk, hogy ezek tankcsapdák. Része lehetett ez a Rákosiék által épített határzárnak, amelyet abban az időben készítettek, amikor Titó még "az imperialisták láncos kutyája" volt. Mentünk tovább. Egyszercsak kakas kukorékolást hallottunk, amelybe néha egy-egy kutya ugatása is vegyült. Falu közelébe lehetünk - állapítottuk meg. De, hogy hol vagyunk, azt a vezetőnk sem tudta. Már régen átkellett volna érnünk a határon. Talán eltévedtünk? - gondoltuk rémülten, de később kiderült, hogy nem. Bolytól délkeleti irányba ez volt a legközelebbi határszakasz. Közben egészen megközelítettük a falut és letelepedtünk egy szénaboglya tövében. Fáradtak és elcsigázottak voltunk. Elhatároztuk, hogy ketten bemennek a faluba és megtudakolják, hol is vagyunk. Sorsot húztunk, hogy eldöntsük kik indulnak a felderítésre. Mielőtt elindultak, várandós feleségem kérte őket, hozzanak egy pohár vizet, mert nagyon szomjas. Bekopogtak az első házhoz. A felébredt háziak, még mielőtt a barátaink egy szót is szólhattak volna, erélyes hangon, szinte kiabálva utasították el őket:-Azonnal menjenek el! Nekünk nem szabad éjjel szóbaállni senkivel sem. Börtönt kap, aki idegeneket segít vagy akár csak szóba áll velük.-Egy terhes asszony van velünk, egy pohár vizet kér.-Szó sem lehet róla! Nem adunk! Ha nem mennek el azonnal, hívjuk a rendőrséget.-Rendben van, elmegyünk. Csak annyit mondjanak meg, hogy hívják ezt a falut.-Udvar - felelték, s mi ebből megállapítottuk, hogy jó irányba jöttünk. —Akkor jó helyen vagyunk - mondta vezetőnk is. - A falut megkerüljük és amikor a túlsó oldalán elérjük a községen keresztül vezető útat, akkor már Juguszláviában leszünk. A falu utolsó házánál van a határsorompó. Azonnal elindultunk és egyszer csak elértük a műútat. Észre sem vettük, mikor mentünk át a határon! Itt már a műúton haladtunk. Ahogy világosodni kezdett, bementünk az útmellett álló kukoricaszár boglyához, letelepedtünk a kévékre és megreggeliztünk. Innen jól belátható volt a táj déli irányba. Nem messze tőlünk, gazdasági épületeket fedeztünk fel.-Nézzétek! - kiáltott fel az egyik társunk. - Az épület tetején vörös csillag van! Biztos, hogy Jugóban vagyunk! Nálunk a forradalom alatt minden vörös csillagot levertek. Felálltunk, és halkan elénekeltük a Himnuszt, majd egy utolsó Istenhozzádot mondtunk Hazánknak: Isten veled Magyarország! Ki tudja, látunk-e még?! Aztán elindultunk az ismeretlenségbe, egy ismeretlen élet felé... * Utóirat: A kádári enyhülés után, amikor "fasiszta kóbor ritterek"-ből "külföldre szakadt hazánkfiai" lettünk, egyik társunk hazavitte gyermekét bemutatni a nagymamának, felkereste Sztalinvárosban a volt kollégákat is. Elmondták neki, hogy néhány héttel a menekülésünk után, sokáig kerestek bennünket. Keresték a fegyvereket a kézigránátokat, amit a Duna-parton elástunk. Ma már azt is tudjuk, hogy azért rendelték el a határzárat, azért állították vissza a határsáv-rendszert, hogy a további meneküléseket megakadályozzák és elkezdhessék a megtorlásokat, a szabaságharcosok összeszedését és kivégzését. Egy Kossuth-idézettel zárom emlékezésemet, amelyet 1849-ben, a szabadságharc elbukása után mondott, de amely gondolat 1956-ra is érvényes: "Mi harcoltunk, ha nem is győztünk. Ámbár hazánkat nem mentettük meg de a zsarnokságnak útját álltuk. Majd ha történelmünket megírják, elmondhatják rólunk, hogy ellenálltunk." Soós József (Ezt a visszaemlékezést a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége, az 1956-os forradalom 40. évfordulójára meghirdetett irodalmi pályázatán a 2. díjjal tüntette ki.)
