Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-10-01 / 10. szám
30 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG A képen látható az első emeleti két ablak között a sötét folt, ahol a találat érte lakásunkat. Erkel kert 5.1/3 - Fotó: Soós Rozália. A híres Rákóczi adót, amely Dunapenteléről sugározta adásait, a műszerüzemünk készítette. Egy Ikarusz busz utánfutóján volt a leadó torony, a buszban az adókészülék a személyzettel. A busz a városban és a város körül, állandóan változtatta a helyét, hogy ne tudják bemérni. Nagyon emlékezetes számomra a rádió 1956. november 7-én, délután 1 óra 53 perckor sugárzott utolsó mondatai: A szovjet tankok és légierők támadják Dunapentelét... A harc változatlan hevességgel továbbra is folyik... Adásunkat bizonytalan időre megszakítjuk...- Rákóczi adó, Magyarország Az orosz tankok lecövekelték magukat a Pártház, a Tanácsház, a Rendőrség, és a Vasmű főbejárata előtt, valamint minden nagyobb útkereszteződésnél. A Nagybudapesti Munkástanács sztrájk felhívását a Vasmű munkástanácsa nem szavazta meg, de közmegegyezéssel elhatároztuk, hogy sztrájkra buzdítjuk a munkásokat, kértük, hogy vállaljunk szolidaritást a pesti munkástársainkkal. A következő napokban sokan elmenekültek, főleg azok, akik aktívan résztvettek a forradalomban. Féltek a megtorlástól. Sokat töprengtünk mi is a feleségemmel: menjünk? Ne menjünk? Tagja voltam a munkástanácsnak, lelkesen agitáltam a sztrájk mellett, s aláírásunk ott volt a laktanyában, arról, hogy átvettük a fegyvereket és a kézigránátokat. A város vezetősége kihirdette, hogy a fegyvereket be kell szolgáltatni. Mindenki, akinél fegyver van, vigye vissza a laktanyába vagy vigye a Városháza elé. Attól féltünk, hogy a fegyverek leadásánál lefognak bennünket, ezért egy éjszaka elástuk a Duna parton egy építkezés csatornázásában. Sokáig nem történt semmi, a munkát felvettük, a rend kezdett helyreállni. Elérkezett Karácsony, jött a hideg tél. Január második felében már hallani lehetett, hogy ezt is, azt is elvitték a pufajkások kihallgatásra. Voltak közöt1997. október tűk munkástanács tagok, és olyanok, akik a laktanyában felfegyverezték magukat. Nekem különösen volt félnivalóm! A káderlapomon nyilvántartották, hogy Rákosiék alatt hosszú éveket töltöttem különböző börtönökben és kényszermunka-táborokban ~ többek között a Markóban, a Gyorskocsi utcában, Márianosztrán az MZ-n (MZ - magánzárka osztály). Nyilvántartották azt is, hogy a börtönbüntetésemnek az amerikai követséggel való kapcsolatom volt az eredője. Rossz pontként volt följegyezve az is, hogy a 2. Magyar Hadsereg katonájaként kint voltam a Don-kanyarban és ott - Uram bocsá"! - egy tűzkeresztet is kiérdemeltem. Ráadásul teljes erőbevetéssel dolgoztam munkahelyemen a forradalom mellett... A rossz hírek hallatán felvetettem a menekülés kérdését azoknak a munkatársaimnak, akikkel együtt fegyvereztük fel magunkat. Nálunk jöttünk össze a megbeszélésre feleségeinkkel együtt. Mérlegeltük, megtárgyaltuk, mi vár ránk, ha maradunk. Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk. Egy hét gondolkodási időben állapodtunk meg. Egy hét múlva, újra nálunk találkoztunk és megbeszéltük a részleteket. Mivel addigra a nyugati határt az oroszok és az őket kiszolgáló magyar barátaik, az új - pufajkás « karhatalom lezárta, így csak a déli határ, Jugoszlávia jöhetett számításba. A csoportunk egyik tagjának a felesége bolyi volt. Ez a falu Pécs és Mohács közötti út mentén feküdt közel a határhoz. A feleség ott született, ott nőtt fel, ismerte jól ezt a határrészt és szülei 56-ban is ott laktak. Február 1-én, pénteken este összecsomagoltunk, és másnap korán reggel találkoztunk a Béke téri busz megállónál. Megvettük a jegyeket a Pécsen keresztül Mohácsra menő buszra. Amig az indulásra vártunk, a ma Kanadában éló barátommal a kioszknál megvettünk az aznapi újságot. Ahogy az első oldalra rápillantottunk, rémlátomásnak beillő kép tárult elénk. A címlapon nagy betűkkel ez állt: "Lezárták a Jugoszláv határt!" és a cikk ismertette a Minisztertanács rendeletét, amely letartóztatást és börtönbüntetést helyezett kilátásba azoknak, akiket ott elkapnak.- Gyorsan dugd zsebre! - modta a barátom. - Ha az asszonyok meglátják, azonnal visszafordulnak! Amikor Rákosiék felépítették a Vasfüggönyt, a határtól mintegy 20-25 kilométer széles, ún. határsávot létesítettek, az ott lakókat ellátták határsáv-igazolvánnyal. Ha a kívül lakók be akartak menni a határsávba, a lakóhelyük rendőrségétől erre írásbeli engedélyt kellett kérni, amit a visszatéréskor bekellett szolgáltatni. Ha valaki ennek hiányában utazott a határ közelébe és elfogták, akkor letartóztatták, bíróság elé állították és öt évig terjedő börtönbüntetést is kiszabhattak rá. A busz előállt, s mi szépen felszálltunk. Elindultunk az ismeretlenség felé... Szekszárdon álltunk meg először egy óra pihenésre. A következő hosszabb megálló Pécs volt, a Nádor szálló előtt, ahol közel két órát pihenhettünk. Ezalatt a buszt kitakarították, üzemanyagot vett fel, stb. Szükség volt a pihenésre! A feleségem hathónapos várandós volt, nehezen bírta a busz rázását. Mivel a busz minden helységben megállt, mire Pécsre értünk, jócskán beesteledett. Innen tovább indulva a befelhősödött ég
