Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-10-01 / 10. szám
1997. október AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 9 párttagság önmagában nem bűn, csak az a döntő, hogy ki mit tett. Ez igaz lehet minden más párttagság esetében, de nem azoknál, akik a piros könyvecskét hordozták a zsebükben. Egészen egyszerűen azért nem, mert azóta ország-világ előtt bebizonyosodott, hogy a kommunista párt ideológiája a gyűlölet, a lealjasodás és az elembertelenedés ideológiája, s aki egy ilyen ideológiához a nevét adja, annak táborához csatlakozik, nem mentesülhet a (morális) felelősség alól. Minden volt kommunista párttagnak - lett légyen az szimpla közkatona - osztoznia kell abban az erkölcsi felelősségben, ami a “Pártot” terheli az ország tönkretételéért. Ez persze nem jelent sem börtönt, sem megbélyegzést, mert az oda-vissza bosszúállások, a megtorlás sugallta politikai perek korszaka már lejárt, de igenis jelenteni kell (kellene, illetve kellett volna) azt. hogy az ilyen emberek bizonyos meghatározott ideig nem juthatnak politikai szerephez, sem vezető állásokhoz és vállalniok kell múltjuk erkölcsi ódiumát. (Ahogy ez pl. Csehországban történt.) A rendszerváltás utáni első szabadon választott kormány jóvátehetetlen bűne, hogy ezt megtenni elmulasztotta és ezzel lehetővé tette, hogy a múlt nagy és kis bűnösei ismét rászabadulhassanak az országra és a demokrácia adta lehetőségekkel élve (és visszaélve), most már gazdaságilag is megerősödve ismét hatalomhoz jussanak. Mert az Antall-kormány tehetetlensége miatt ez történt: a rendszerv áltoztatás első éveiben a falusi párttitkárokon, kohozelnökökön és szakszervezeti funkcionáriusokon át a névtelen, szürke párttagokig - némán meghúzták magukat az eresz alatt és várták, hogy hova csap be a mennykő. Ezt lesték néhány hónapig, azután amikor látták, hogy sehova sem csap be. sőt. szabad a vásár mindenki számára, még a volt pártkorifeusok és apparatcsikok számára is, hát vérszemet kaptak és előmerészkedtek a napfényre. Olyannyira, hogy régi ismeretségeik, elvtársi kapcsolataik és a közéletben évtizedek óta szerzett gyakorlatuk tisztességtelen előnyeit kihasználva kormányra jutottak és már harmadik éve uralmon vannak: ma már talán ki sem lehet robbantani őket a hatalom bástyái közül... Hogyan történhetett ez meg pár évvel az országot tönkretevő Rákosi-korszakot folyamatosan követő és magát kezdettől fogva proletárdikatúrának valló Kádár-korszak dicstelen vége után? Az első magyarázatot a relytélyre az Antall-kormány már említett mulasztása adja A tervgazdálkodásból a kapitalizmusba való átmenet nehézségei szolgálnak a második magyarázattal: a demokráciában és annak velejáróiban teljesen tájékozatlan magyar társadalom a máról-holnapra remélt kánaán helyett váratlan létbizonytalansággal, számára ismeretlen problémákkal és gazdasági gondokkal szembesült, amelyekre nem volt felkészülve. Még kirívóbbá tette a képet, hogy míg a társadalom többségének a változásokból csak a rossz jutott, addig a zavarosban halászni tudó volt elit rohamosan gazdagodott, ami tápot adott az elégedetlenségnek. Ezt használta ki a hétszázezer volt párttag - a rokonsággal és a baráti körökkel együtt két és fél millióra tehető széles réteg -, hogy szítsa a dmokráciaellenes hangulatot és zavart okozzon a fejekben. Ami 1994-re tökéletesen sikerült. így- történhetett meg az, hogy az 1994-es választásokon kormányra kerülhetett egy “pufajkás” Horn Gyula, aki 1956-ban a barrikád másik oldalán állt és ma éppen olyan lelkesen igyekszik a NATO-ba, mint ahogy' annak idején másokat túllihegve lelkesedett a Varsói Paktumért. Az ilyen embereknek, mint Horn Gyulának és a vele egyívású társainak teljesen mindegy, hogy hol és milyen irányban élhetik ki szenilis hajlamaikat, ilyennek születtek, ilyenek is maradnak világéletükben. Ez az ember, aki szégyenszemre Magyarország miniszterelnöke és a körét alkotó volt kommunisták, régi cimborái és mindazok, akik vele egy követ fújnak, akik a Szovjetunióban nevelkedtek és kaptak ideológiai oktatást, nyilvánvalóan ma is ugyanúgy' gondokoznak, mint gondolkoztak akkor, amikor a rosztovi, a moszkvai vagy más szovjet egyetemen töltötték fejükbe a marxizmust és a gyűlölködés bolsevista tanait. Milyen alapon feltételezhető, hogy mára megváltoztak? Mindenki azokra a tanulmányokra a legfogékonyabb, amelyeket 15-20 éves korában hallott, s azokat rendszerint egész életében magával viszi. A fiatal korban tanultak egy életre meghatározzák egy ember gondolkodását és az akkor kialakult véleményét ritkán változtatja meg valaki. Ehhez nagyon bölcsnek vagy felvilágosultnak kell lenni, ám Horn Gyula sokkal korlátoltabb annál, mint hogy ezt bárki is feltételezhetné róla. (Zárójelben: a közép-európai országok NATO-felvé- telét ellenző egyes nyugati lapokban már érvként olyasmit is olvashattunk, hogy vajon a NATO Főparancsnokság arra nem gondol, hogy a volt Varsói Paktum-beli országok tisztikarának magasabb rangú tagjai kivétel nélkül szovjet katona- iskolában és akadémiákon kapta kiképzését? Évek, évtizedek alatt átitatódtak a Szovjetunió csodálatával, annál is inkább, mivel a pártállami időkben katonai pályára csak politikailag abszolút megbízható párttag mehetett. Vajon - teszik fel a kérdést többen is Nyugaton - hihető-e az. hogy ezek az emberek belül is gyökeresen megváltoztak és képesek lesznek híven szolgálni azt a NATO-t, amiről egész addigi életükben csak rosszat és gvalázkodást hallottak? Arra nem gondolnak a NATO vezetői, hogy egy Oroszországgal való konfrontáció esetén ezek az emberek potencionális kémekké válnak a nyugati katonai szövetségen belül és bármilyen hadititkot elárulhatnak az oroszoknak? Vagy' azt képzelik Brüsszelben, hogy egy-két év alatt át lehet nevelni nyugatbaráttá egy olyan embert, akinek egész katonai kiképzése alatt a Nyugat, a demokrácia és a kapitalista rend gyűlöletét súlykolták a fejébe? Micsoda naívság!) A meztelen valóság viszont most az, hogy' Horn elv- társ-úr és a múltból magukat sikeresen átmentett cinkostársai részben az előző kormány tehetetlensége, részben az átmenet nehézségei, részben pedig a kommunisták részére tisztességtelen előnyt biztosító sok évtizedes uralmuk tapasztalatai révén ma szabadon választott "demokratikus” kormányként hatalmon vannak és (ha az ellenzéki pártok tov ábbra is folytaják öngyilkos politikájukat) valószínűleg az 1998-as választáskor sem lehet őket kirobbantani a miniszteri bársonyszékekből, amelyekbe ezelőtt három évvel olyan emberek fészkelték be magukat, akiknek a múltja több mint gyanús, akik nemcsak tagjai, hanem vezetői és irányitói voltak az országot tönkretevő, Moszkvát kiszolgáló pártnak és pozícióikból következően részesei voltak mások megfigyelésének. Az évekkel előbb hozott és csigalassúsággal végrehajtott megbízhatósági tör
