Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-07-01 / 7-8. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1997. júl.- aug. így hangzott a szó a nedves-ködös éjben, néhány méterre a Dunától. A folyó csendes és hatalmas loccsanásokkal utazott, előre rendelt célja felé.- Ha nem csalódom - mondta a sínen álldogáló költő ezek Szent István keservei korunk tükrében.- Szerencsétlen! - kiáltotta a fantom. - Hát persze, hogy korod tükrében. Nem láthatsz másként, mint saját huszonnyolc éves szemeddel. Hiába jönnék vissza a másvilági Magyarországról, az én koromban lóháton, pajzzsal, nyíllal, tegezzel, szolgáim kíséretében. Hát persze, hogy csak így láthatsz, görnyedten, rongyos köntösben, mint akár egy szegény kaftános zsidót. Azt hinnéd, kísértetet látsz, ha kihúznám termetem.- Húzza ki - mondta a kültő kérlelőn és remegve. Az izzadtság áthűtötte az ingét és verejték csordult a halántékán. - Magam is kísértet vagyok a saját koromban. így szólt és elszántan lépett a látomás felé, de az akkor hirtelen felkelt a kőről, felegyenesedett, öregségtől hajlott alakja kinyúlt, hosszú, beesett arca kitellett. Kinyújtotta a jobbját csuklóig, mert onnan kezdve nem volt keze. Azt a kezet nem viselte a visz- szajáró kísértet, ez a kéz nélküli kar, mint a kereszt egyik ága, úgy mutatott előre, a deres szakáll kibomlott a ködben, mint egy ezüstszürke zászló, ráterült a Duna-hídnak a roncsára, melyre még ebben az időben is egy véletlenül változatlanul hagyott nevű utca kanyarodott.- Óh, hohó! - kiáltott Doki Károly az elleb- benö látomás után. - Állj meg, uram, Szent István, magyarok első királya, megállj! Itt a sötét Budán, két véletlenül változatlanul hagyott utcanévben még él az emlékezeted, ha helyed már nem is leled. A Szentkorona újra a Kettőskereszt utcába torkollik. Hármashalom utca nincs, az már nincs, címered eltüntették és a hármas halmot nem védi már egy elhagyott utcanév sem. De fiad szobra áll még, és ez a két utca is hirdeti, hogy te akartál valamit, egy nemzetet akartál, ezer éve, ezer évet élt uram király az akaratod, ne tűnj el! Mondd, lehet, hogy a túlvilágon fájjon az, hogy e világi kísérleteink összeomlanak? Lehet az, hogy te, a nagy alkotó, valóságnak képzelted nemzetépítő álmodat? Igen, igen, megértettelek, Hiszen te mondtad, realista vagy, és én látom, hogy nincs más valóság, csak az álom. Az alkotó álom. Uram király! Ha még álmodhatnak rólad és nemzetedről emberek, akkor te súlyosabb valóság vagy, mint itt fölöttem ez a véres veres csillag. Csak az nincs, akiről senki sem álmodik. Megállsz? Az ezüst szakáll puha hófellegbe oszolva száll fel a Dunán. * * * Jól tudjuk, hogy sokan vannak, akik nemcsak elítélik, hanem lekicsinylik a keresztény államot megalapító első királyunkat, amiért feladata elvégzésekor magyar vért ontott. Ugyancsak bírálják azért, hogy Gizella bajor hercegnőt vette feleségül és ezzel megnyitotta a kíséretében lévő lovagok útját éppen úgy, mint a múlt nemzeti hagyományait elpusztító olasz és bajor hittérítőkét. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy bármennyire szeretik fajtájukat, akik elítélik ezért, nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az augsburgi megsemmisítő vereség (955) után, az akkor egyre erősödő keresztény Európa nem tűrte volna el, hogy a múltban is egy istent hívő, de pogánynak tekintett magyarság ne illeszkedjen közéjük. így vált csak lehetővé a független keresztény, nem hűbéres magyar királyság megalapítása, amely történelme folyamán minden keleti támadás ellen megvédte a “müveit" Nyugatot. Azt, hogy azok az országok, amelyek nyugodt fejlődésüket a védelmükben kiontott magyar vérnek köszönhetik, mivel jutalmazták fajtánk vitézségét és felelősségvállalását az áldozatért, jól tudjuk Nem tagadható azonban, hogy e nagy áldozat és a keresztény közösségbe való beilleszkedés nem lehetne ma vita tárgya semmiképpen, mert a középkor fanatizmusa és bigottsága éppen úgy elpuhította volna a magyarságot, mint előtte a hunokat és avarokat. Ugy anakkor azt is lássuk be, hogy jogállamot alapító királyunkra emlékeznünk kell, mert ha nem tesszük ezt, csak önmagunknak ártunk és az “alapszerződések” hazaárulása idején újabb érveket adunk a történelmi Magyarország önfeláldozását lekicsinylő bitorlók kezébe. Az út vége a Don-kanyar Ritka eseményre hívta a harangszó az embereket 1997. április 1-én Mezózomboron. Ökumenikus isten- tisztelet keretében, megáldva és megszentelve, indultak Zemplénből hosszú útjukra a magyar címerrel díszített keresztek. A fejfák a Don menti orosz települések melletti ma már jeltelen magyar katonatemetőkben lesznek elhelyezve. Nemzeti lelkiismeretünk egyre jobban követeli, emlékezni kell a messze idegen földön nyugvó hősökre, mert hősök mindannyian, hazafias kötelességük közben vesztették életüket. S ezek a hősök jeltelenné vált sírokban nyugszanak. E keresztek legyenek az emlékezés meghosz- szabbító jelei. Jóindulatú, segítőkész emberek munkájával és segítségével készültek, s szállították el Fényeslitke községbe. További szállításukról és elhelyezésükről a fé- nyeslitkei "Don menti honvédsírok gondozására" Alapítvány kuratórium elnöke, Mártha Tibor gondoskodik. A nyár folyamán az Oroszországi Pravoszláv Egyház segítségével kerülnek kijelölt helyükre. Király László református lelkész és Tóth Mihály görög katolikus esperes áldotta és szentelte meg a sírkereszteket. Köszönet mindenkinek, aki e nemes célú tevékenységhez hozzájárult közreműködésével, részvételével, vagy csak egy jó szó erejéig segített. Gálné és Komlósiné Mezőzombor
