Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-04-01 / 4. szám
AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1997. április 12 FAZAKAS FERENC: A MAGYARSÁG ŐSEI II. rész Amikor a jégkorszak utáni felmelegedés következtében beálló olvadás alatt Európát vízözön pusztította végig (a régi kőkor alatt), az utána következő középső kőkor idején legelőször Kisázsiából indult el a népvándorlás a Boszporuson keresztül a Balkán-hegység irányába. A másik útvonal a Kaukázuson át a Fekete-tenger feletti síkságon vezetett át ugyancsak az Al-Duna irányába. Azonban a sumer és akkád törzsek tengerparton lakó része a Földközi-tengeren hajó, vagy a tenger északi partjain gyalog és szekéren eljutottak a mai görög partok mentén Itáliába is, ahol Etruriát alapították (etruszk nép). A Kárpát-medencénél északabbra nem mentek, de ott alaposan elszaporodtak, úgy, hogy csak Augusztus római császár merte megtámadni Pannóniát Kr.e. 35-ben és csak 44 évi harc után tudta azt elfoglalni, pedig a Római Birodalom fénykorát élte és 300.000 harcossal rendelkezett. Pannónia nevét nem Pán római pásztoristentől kapta, hanem a már említett sumer ősi teremtő istennek, Anu-nak volt a beceneve Panna, Pannon a Pannához vagy Anu-hoz tartozót jelent. Ezzel a ténnyel kezdődik az első történelmi feljegyzés a későbbi Magyarország földjére vonatkozóan, amelyet maga Augusztus császár jegyzett föl önéletrajzában. Ebből tudjuk, hogy ez volt a világtörténelem második leghosszabb háborúja, tehát ezek az őslakók sokan lehettek és igen vitézül harcolhattak, de gazdasági erejük sem lehetett lebecsülendő. A rómaiak nem tudták megtartani a legyengült Pannóniát, amelyet a marko- mannok, szarmaták és vandálok szálltak meg mindaddig, amíg a Kr.u. 161-180-ig uralkodó császár, Marcus Aurelius le nem verte azokat s így Pannóniát felszabadította. Kr.u. 359-ben a Duna és Dráva szögben lakó nép már nem bírta a szörnyű adókat s egyéb terheket, és fellázadt; II. Konstancius római császár - az ezidőben szokatlan módon -- az ősi Szerém (latinosán Szirmium) székvárosa közelébe hívta őket, hogy a kedélyeket lecsillapítsa. Tárgyalás közben a császár kijelentette, hogy az adót pedig meg kell fizetni, mire az egyik felháborodott tárgyaló lehúzta csizmáját és azt ‘‘marha, marha ” kiáltásokkal a császárhoz dobta; a feldühödött nép elől a császár csak álruhában és lovon tudott elmenekülni. Mindezt megírta Ammianus Marcellinus római történetíró, a császár kedvelt embere, akit ki is nevezett katonai tanácsadónak az akkori leghíresebb római hadvezér mellé. Ezen esemény után hamarosan mindkettőjüket hívatta a császár a perzsa háború ügyében, így elsőkézből kaphatták a Pannóniában valóban megtörténteket. Ez az esemény igen nagy jelentőségű, mert a marha szó sem a finnugor, sem az álja, sem a sémi nyelvekben nem található meg, így azoktól nem vehettük át, hanem csak a sumerból örökölhettük. A sumer nyelvben a “mar” = megfogni valamit, s magyar származék a “marok” vagy “marék”, “marad” és “marasztal”. A “marha” szó a mai nyelvünkben megfogott, kézbentartott, megszelídített, vagyis háziállat, de ugyancsak haragunkat kiváltó felebarátunk is az. Ez is egy bizonyiték, hogy a pannonok egy ősidőktől fogva ott lakó telepes nép, a sumer. Hazánk földjén más népek is laktak Árpád honfoglalása előtt, így trákok is; ez volt az első lovasnép, amely kb. 9 évszázaddal Kr.e. Ázsiából Európába vándorolt. A görög történetíró, Herodotos (484—425 Kr.e.) azt állítja, hogy a Maros az aghatirzek országából jön, akiket a szkíták közé sorol; ezeket egy másik szkíta nép, a dákok hódították meg, akiket viszont a rómaiak semmisítettek meg, de azokat is kiszorították a gótok. A Duna-Tisza-közén is élt egy lovas-nomád nép, a jazig, amely jász néven értékes népeleme lett a magyarnak. A Duna-Tisza tájáról a rómaiakat a hunok szorították ki, egy lovas katonanép, amely ellen a kínaiak a híres kínai falat építették, de így se érezték magukat biztonságban, amíg végső erőfeszítéssel ki nem szorították a hunokat a szomszédságukból. így kezdődött a nagy' népvándorlás s 375- ben Kr.u. már Európa határán voltak a hunok s két évtized múlva Nagy-Alföldünk lett birodalmuk központja. Attila 451- ben vonult be a mai Franciaországba s Catalaumnál (Chalons sur Mere) volt a döntetlenül végződő csata. A következő évben a felsőitáliai erődvonalat áttörve Róma ellen indult Atilla, de I. Leó pápa kérésére hazatért. A korabeli írók - mint a már említett Ammianus Marcellinus, aki csak hallomásból ismerte a hunokat - igen megvetően nyilatkoznak a hunokról, a későbbiek pedig teljesen elfogultan átveszik az elődeik véleményét. Azonban Priszkosz rhetor görög történetíró - aki az Attilához küldött római követség vezetője volt - leírja, hogy a tiszteletükre adott ebéden aranytányérokon ízesített ételeket és aranykupákban finom borokat szolgáltak fel a díszes ruhákba öltözötteknek, de az egyszerű tiszta ruhába öltözött Attila fatányérból evett és fakupából ivott. Egy évszázad múlva a Volga és Don körüli területről az avarok vonultak az Al-Duna vidékére; amikor a keleti gótok Pannóniából Itáliába vonultak, szálláshelyeik felett a gepidák és longobárdok - két germán nép - hajbakaptak. A lon- gobárdok az avarokkal szövetkezve a gepidákat megsemmisítették s amikor 568-ban Kr.u. a longobárdok is Itáliába költöztek, az egész Kárpát-medence az avaroké lett. Az avarok önmagukat hunnak nevezték s Malalász bizánci történész szerint, amikor az avar követek megjelentek Konstantinápolyban, a hun tolmácsok fordították le beszédeiket. A Kr.e. évszázadokban az indogermán lovasnépet, a szkítákat (szity- tyákat) említi Hérodotosz Dél-Oroszországban; később a hunok neve jött divatba, majd amikor Kr.u. 552-ben a türk, illetve a török nép lett hatalmas, minden íjjal harcoló ázsiai lovas nép turk lett. Az avar sírleletek még a hunokénál is gazdagabbak. Kr.u. a VIII. század végén a frankok győzték le az avarokat s a Római Birodalommal határos területet megszállták; a Dunától keletre eső országrészt a bolgárok foglalták el, de később a bolgárok soraiban sok avar harcos is volt. Ez megerősíti azt a felfogást, hogy betelepítés nem volt s mint előzőleg is, az alsó népréteg bár megfogyatkozva, de megmaradt és tovább művelte a földet, mert új urait - akik a nevet adták - valakiknek el kellett tartaniok. Szerencsére az uralko