Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-04-01 / 4. szám
1997. április AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 9 ború. a lakosságnak nem kellett átélnie a légitámadások borzalmait. ellenséges katonaság - a néhány hónapos román megszállást leszámítva - nem lépett magyar földre, így a háborúvesztéssel járó megalázottság váratlanul érte a nemzetet. Ezzel szemben 1947-ben mindenki úgy érezte, hogy a háború több éves szörnyű szenvedésére tesz pontot a békeszerződés, ami szigorúságával együtt egy infemális korszak lezárását jelenti. Nem lehet tehát elítélni a magyar társadalmat, amikor viszonylag közömbösen és talán némi megkönnyebbüléssel is fogadta a párizsi béke aláírásának hírét, hiszen a bűntudattal terhelt sajtóban sem akadt jóformán egyetlen bátor tollforgató sem. aki rá mert volna mutatni a békekonferencia visszásságaira és a magyar békeküldöttség kiszolgáltatottságára, aminek mértéke nem sokban különbözött a 27 évvel korábban Apponyi Albert vezetésével Trianonba küldött delegáció megaláztatásától. És még egy oka volt annak, hogy 1947-ben a magyar társadalom beletörődéssel és némi bizakodással fogadta a Párizsból kapott híreket. Abban az időben a magyar polgári politikusok meg voltak győződve arról, hogy a békeszerződés aláírása és ratifikálása után az orosz megszálló csapatoknak ki kell vonulniok az országból és Magyraország visszanyeri szuverenitását. És ennek a bizakodásnak igencsak reális alapjai voltak, mert a béketárgyalásokat megelőző diplomáciai tárgyalások során a három győztes nagyhatalom - az Egyesült Államok, Anglia és a Szovjetunió - egybehangzóan olyan álláspontot foglalt el, miszerint ha bármelyik legyőzött országgal békülésre kerül sor, az addig ott állomásoztatott megszálló csapatokat haladéktalanul vissza kell vonni. A nyugatiak később így is cselekedtek, de a Szovjetunió ezt egy’ pillanatig sem vette komolyan. Erről azonban sem a magyar közvélemény, sem a politikusok nem tudtak, és az ország sorsának döntő fordulatát várták a békeszerződésektől, mondván: akármilyen rossz is, megnyitja a lehetőséget az ország függetlensége és a békés fejlődés felé. (Zárójelben érdemes itt megemlíteni, hogy az ország figyelmét 1947 januátjában még valami elvonta a Párizsban folyó béketárgyalásokról: ekkor kezdődtek ugyanis azok a sorozatos letartóztatások, amelyek később a Magyar Közösség tagjai elleni koncepciós összeesküvési perhez, illetve ehhez kapcsolódva végül is a Kisgazdapárt szétveréséhez vezettek. Az év első heteiben a magyar társadalom dermedten figyelte, hogyan szedik össze az ÁVÓ emberei a legtisztességesebb polgári politikusokat, köztük zömmel olyanokat, akik két-há- rom évvel előbb a német befolyás ellen emelték fel szavukat és az ellenállásban kockáztatták életüket. Ebben az időben hangzott el egy köztársasági elnöki fogadáson Puskin szovjet követ szájából az a cinikus mondás - amikor az egyébként gyáva Tildy óvatosan érdeklődött tőle, hogyan lehetséges az, hogy éppen a legmegbízhatóbb s az ellenállásban kipróbált demokratikus politikusokat viszi el az ÁVÓ --, hogy aki tegnap szembe mert menni a németekkel, abban nem lehet bízni, mert holnap a szovjetek ellen kezd szervezkedésbe... Egyszóval 1947. január első heteiben csak nagy on keveseknek jutott eszébe, hogy Párizsban sorsdöntő béketárgyalások folynak, mert a magyar társadalom ekkor élte át az első csengőfrászkorszakot. így azután február 10., az aláírás dátuma is úgy jött el, hogy’ alig figyelt rá valaki és a széles közv élemény jóformán tudomást sem vett róla.) Fájdalmas és kiábrándító erre gondolni9 Az! Hiszen lélektanilag a második, a párizsi békediktátum megemésztése sokkal nehezebb feladat elé állította a nemzetet, mint az első tragédia feldolgozása. Mert Trianon elviselését két tényező könnyitette meg: az egyik, hogy akkor Magyarországon kivétel nélkül mindenki ideiglenes, átmeneti állapotként kezelte a trianoni döntéseket és ennek tápot adott a hivatalos revíziós propaganda is, amely főleg az iskoláskorúak nevelésére összpontosított. (Például a húszas-harmincas években a történelem- és földrajzórákon az iskolákban kizárólag a Kogutovitz- féle régi Nagy-Magyarország térképét használták és amelyen csak egy utólag berajzolt vékony fekete vonal jelezte a trianoni országcsonkítást, aminek véglegességét senki sem tudta elképzelni.) A másik könnyebbség az volt, hogy 1920-ban szabadon lehetett szidni mindazokat, akik a trainoni ítélet körül bábáskodtak s ez sok feszültséget levezetett. 1947-nem már nem létezett olyan térkép, amely az ezeréves integer Magy arországot ábrázolta volna és a történelemtanároknak hallgatniok kellett arról, hogy a Felvidék vagy' Erdély valamikor magy ar föld volt és Kosicét Kassának, Clujt pedig Kolozsvárnak nevezték. (Egy, az 1980-as évek elején tartott iskolai felmérés szerint a diákok legnagyobb része például azt sem tudta, hogy a székelyek magyarul beszélnek. Megdöbbentő!) Mindez annak a jegyében történt, hogy Magyarország a szovjet szupremácia ernyője alatt közös szövetségi rendszerbe került a trianoni utódállamokkal és a proletár internacionalizmus jelszavával egymás közt minden vitás kérdést félre kellett tenni. Hiszen Moszkva úgysem tűrt volna semmiféle ellentétet a béketáboron belül. Ugyanilyen alapon természetesen egyetlen szó kritikával sem lehetett illetni a párizsi ítéletet, már azért sem, mert az elsősorban a “baráti” Szovjetunió vezetőinek bírálatát jelentette volna. Ugyanis a párizsi döntések minket sújtó legkegyetlenebb pontjait a szovjet delegáció sugalmazta. Ami egészen minimális enyhítést Gyöngyösiék elértek, azt kizárólag a nyugatiaknak, elsősorban az Egyesült Államoknak köszönhették. (Példának okáért amerikai tiltakozásra nem került be a békeszerződésbe az a szovjetek által is támogatott rendelkezés, miszerint kollektív büntetésként kivétel nélkül minden szlovákiai magyart át kell telepíteni Magyraországra.) Mindezek alapján 1947. után még kijelenteni sem volt szabad azt. hogy valaha létezett egy ezeréves Nagy-Magyarország, aminek szétdarabolásáért fefeősség terheli azt a Nyugatot, amely 1920-ben inkább adott hitelt néhány elvakultan magyargyűlölő nemzetiségi politikusnak, mint Apponyi Albert higgadt érvelésének, ami a trianoni teljesen egyoldalú béketárgyaláskor hangzott el. (A három nyelven - angolul, franciául és olaszul - elmondott beszéd retorikai mestermű volt, de pusztába kiáltott szó maradt, mert amikor elhangzott, az ítéletet már megfogalmazták. De történelmi dokumentun- ként vádirat maradt a gyűlölet diktálta, tényeket semmibevevő békeparancs ellen.) És 1947-ben megismételtek valamennyi hibát, amit 27 évvel azelőtt elkövettek. A párizsi békeokmány megszövegezői - akárcsak a Bourbonok: nem tanultak, de nem is felej
